utcakép Brüsszel belvárosából Délután elértünk Brüsszelbe, ahol városszerte újjáépítések voltak. Aztán a buszos talált egy parkolóhelyet végül és mi örömmel kászálódtunk le, hogy végre huzamosabb ideig megmozgassuk tagjainkat. Hamar megindult a rohanás, az idegenvezetőnk nem volt kifejezetten jártas gyerekekből álló csoport vezetésében (konkrétan nekem úgy tűnt, hogy új volt neki a helyzet) és nem számított arra, hogy mindenhol megállunk nézelődni. Aztán kicsit lassítottunk, így már volt idő körülnézni.
Amikor ott jártunk, éppen valami fesztivál volt előkészületben, így igen virágos volt a hangulat... Nem telt el túl sok idő és eljött a szabadidő: az idegenvezető - a tanárok kíséretére bízva - szélnek eresztett minket miután tisztáztuk a találkozó időpontját. Látnivalóban aztán nem volt hiány! Aki nem járt nyugaton eddig (Olaszországot leszámítva ide tartozom), annak már a jó öreg szocreál blokkházak hiánya és a sokkal ízlésesebb építészeti megoldások is komoly látnivalót jelentettek. Azon túl volt ott az utca közepén leparkolt Hummer, aminek a hátulján egy DJ nyomatta az elektronikus zenét egy napernyő árnyékából. Két utcával odébb egy utcai színpadon épp egy helyi rockzenekar próbált a későbbi fellépésre, miközben pár arra lézengő ember figyelte őket. Ugyanitt ingyen vagdosták az emberhez a héliumos lufikat. Nem messze volt élő szobor is, a központi téren pedig egy jókora rész volt elkerítve és valami brutális méretű kép volt kiterítve. Csináltam róla képet, de nem lett az igazi; a biztosított pódiumnál kicsivel magasabb dologról lehetett volna csak elég jól rálátni. Például egy ház tetejéről.
Az emlegetett kép... Voltak még gofriárusok (a hasmenésem utóhatásától tartva kihagytam), egy utcai cigányzenész, virágtenger és csokoládéra specializálódott éttermek/üzletek (aranyárakkal...). Kevés volt az a nagyjából egy óra, ami a rendelkezésünkre állt, le is telt hamar. Némi késéssel (voltak, akik nem voltak ott időben a találkozóhelyen) indultunk tovább.
Mindenki szerencséjére hangot nem vettem fel a kép mellé...Újabb órák teltek el gyakorlatilag eseménytelenül. Lenyomtak egy filmet (a Folytassa... sorozat egyik darabját), de sokat nem láttam belőle: a tévé pont a fejem felett volt és csak igen kicsavart pózban láttam volna. Volt ugyan az előttem levő - általam lábtartónak használt - műanyag borításon egy mini-képernyő (10 X 7-cm talán?), de olyan hülye helyen, hogy szerintem abba minden helyemen ülő ember belerúgott legalább egyszer, mióta csak a busz kigurult a gyárból. Meg is látszott rajta: képe hol színes, hol fekete-fehér volt és vízszintesen két csík futott végig rajta, amin semmit nem lehetett látni, annyira mosott volt bennük a kép. Adtam neki néhány atyai pofont (az itthoni monitornál ez be szokott válni), de miután csak azt értem el, hogy a kép végleg fekete-fehérbe váltott, inkább feladtam.
Ezt a gigászi "molekulát" is láttuk. Impozánsnak impozáns, de nem kéne egy ilyen a hátsó kertbe. (Bár egy akkora kertet elfogadnék, amiben elférne... ;) )Délután közepe volt, mikor végül megérkeztünk Calaisba. Itt egy átmeneti (tranzit-) szállásunk volt, hogy kialudhassuk magunkat, mielőtt másnap felszállnánk az Angliába tartó kompra. Lekászálódtunk, és alig várta mindenki, hogy megkapja a maga szobáját és az ezt nyitó hatjegyű kódot. Aki megkapta, már ment is be: nem volt egy strandidő. A szoba nem volt túlcsicsázva: egy tévé (kizárólag francia műsorral), egy emeletes ágy, egy mezőre nyíló ablak, egy kis asztal és egy mosdó. Nagyjából ez volt minden. A WC és a zuhanyzófülke közös volt, de a tisztaságra sehol nem lehetett panasz: a szobákat naponta alaposan kitakarították, a WC és a zuhanyzó pedig öntisztító volt. Volt benne mozgásérzékelő és miután az ember elhagyta a helységet lekapcsolta a lámpát és fertőtlenítő habot szórt mindenhova a rendszer, majd le is mosta, a vizet felszárította, mindezt nagyjából két-három perc alatt, a következő ember csak ezután mehetett be.
CalaisA portás - egy fiatal nő - viszont egy ótvar nagy tapló volt. Hallottuk egyszer angolul beszélni (telefonon), de velünk nem volt hajlandó erre a "bravúrra", csak franciául beszélt, amit persze senki nem értett. Ezt is ordítva tette általában.
Calais-széli táj Anyámnak ekkor jutott eszébe, hogy valószínűleg közel van a tenger, keressük fel. Ez páremberes túrának indult, de hamar (közel) össznépi népvándorlás lett belőle. Persze fogalmunk sem volt merre van a tenger, csak úgy elindultunk. A mellettem gyalogló srác a telefonjával (vagy mi az ördög volt az) sorba törte fel a vezeték nélküli netkapcsolatokat (elmondása szerint a legtöbb jelszója olyasmi volt, hogy 12345, 33333, stb.), de nem maradtunk elég ideig egy helyben ahhoz, hogy keresni tudjon a neten egy térképet. A helyiektől érdeklődtünk, de vagy nem tudtak angolul, vagy nem akartak tudni. Ez utóbbira gyanakszom a legtöbb esetben, mert mikor angolul érdeklődtünk tőlük, némelyik arcára az undor és az utálat sajátos keveréke ült ki. A délutánnak meg lassan vége lett, így végül vissza kellett fordulnunk, hogy a szállásra érjünk még sötétedés előtt.
a szobám Csináltam pár képet, majd mikor megérkeztünk, elmentem zuhanyozni (közben vagy háromszor kizártam magam a szobámból - soha nem voltam jó számok memorizálásában - mígnem a kezemre írtam a kódot). Ezután csináltam egy képet a szobáról és az ablakokból nyíló tájról, feltettem a PSP-t és a lejátszót tölteni majd benyomtam a tévét. A Pofa be! ment eredeti francia szinkronnal. Egy szót nem értettem, de ez nem volt baj: annyiszor láttam már a filmet, hogy meglepődve tapasztaltam, hogy a jelenetek láttán beugrik a magyar szinkron, így lényegében az emlékeimen nevettem. Nem sokkal később elnyomott a buzgóság.
Naplemente, ahogy az a szobám ablakából látszott...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése