Nox Arcana - Shadow of the Raven

A Nox Arcana egy 2003-ban alakult, kéttagú osztrák együttes. Elektronikus zenét játszanak, de akinek erről rögtön a "tüc-tüc" jut eszébe, az nagyon el van tévedve. Darkwave, dark ambient stílusokba sorolnám be őket, ha muszáj volna.

Az együttesnek ez a 8. albuma, amely tisztelgés Edgar Allen Poe munkássága előtt. A Nox Arcana ezzel tulajdonképpen "csak" folytatja a szokását, hogy irodalmi műveket "dolgoz fel": Bram Stoker Drakulája (Transylvania album) és H. P. Lovecraft munkássága (Necronomicon album) után a horrorirodalom újabb mestere került sorra Poe személyében. Ez esetben azonban valamivel szorosabb kapocs kerül a zene és az irodalom közé: az album majd minden számának címe egyezik egy-egy Poe novelláéval. És bár az album Poe munkásságának ismerete nélkül is kifejezetten jó és hangulatos, azonban az igazi élményt akkor nyújtja, ha az ember ismeri az adott novellát/verset. Így például az adott mű olvasásához is kitűnő háttérzenét adhat egy-egy szám.

A Nox Arcanát alkotó zenészpáros.

Számlista:

1. ”Darkest Hour" 1:41
2. "Melancholia" 3:01
3. "Descent Into Madness" 3:25
4. "The House of Usher" 2:04
5. "Madeline’s Lament" 2:14
6. "Haunted Memories" 4:17
7. "Annabel Lee" 3:09
8. "Legacy of Sorrow" 2:34
9. "The Black Cat" 0:55
10. "The Cask of Amontillado" 3:15
11. "Mysteries of the Night" 4:03
12. "Midnight Dreary" 1:09
13. "The Raven" 3:20
14. "Morbid Reminiscence" 3:13
15. "Lenore" 3:24
16. "A Dream Within A Dream" 2:59
17. "The Tell-Tale Heart" 1:20
18. "Murders in the Rue Morgue" 2:47
19. "The Pit and the Pendulum" 3:16
20. "Masque of the Red Death" 4:43
21. "Nevermore" 3:28
    

Dark Messiah of Might & Magic

Might & Magic. A pc-s veteránoknak egy patinás és igencsak jól csengő sorozatnév ez a szerepjátékok (szakrövidítéssel RPG-k az angol 'Role Playing Game' kifejezésből) terén. Én nem játszottam az elődökkel (pár hete megszereztem őket a Vateráról, szóval csak idő kérdése), de cikkekből/netes videókból megismertem őket, amennyire így meg lehet. Így teljes biztonsággal merem állítani, hogy a játék világát, környezetét leszámítva, nem sok köze van az elődökhöz. Ez ugyanis körülbelül 90%-ban akciójáték; az RPG-s vonás lényegében kimerül a főszereplő fejlesztésében, de erről majd később.

Aki ezt elfogadja, az viszont kiválóan fog szórakozni, ez szinte garantált, köszönhetően az egyszerű, ám mégis dinamikus és rendkívül élvezetes harcrendszernek. Egy gombbal ütsz, egy másikkal védekezel (konfigurálható; én a két egérgombra raktam), ha pedig nyomva tartod a támadást, akkor erős ütést vihetsz be. Ha pedig rövid idő alatt sokat harcolsz, akkor betelik az 'adrenalin-mutató' és egy különösen erős támadást vihetsz be egy erős ütéssel, mely legtöbbször azonnal öl. Emellett lehet rúgni, ami ugyan nagyon kicsit sebez, de eltaszítja az ellenfelet, akivel így különböző "balesetek" történhetnek: tűzbe esve meggyullad, fölnyársalódik pár kiálló tüskére, ellöki a mögötte levőt, szakadékba zuhan, stb. Emellett eltörhetsz állványokat, áldást zúdítva ezzel a gyanútlan ellenfeled nyakába néhány láda vagy hordó formájában, olajos flaskákat boríthatsz földre vagy az ellenre és gyújthatod meg bármilyen tűz alapú támadással. Röviden: teljesen kihasználhatod a környezeted az ellenfeleid elpusztítására, és pont ez tesz minden egyes összecsapást újdonsággá és kihívássá és menti meg a játékot az unalomba fulladástól és teszi mindvégig élvezetessé. Ehhez garancia a még mindig kifejezetten szép grafika - ami a rohamosan fejlődő technika mellett kifejezetten jó teljesítmény egy hároméves játéktól - és a mára már szinte legendás Source Engine, amely a játék fizikájáért felel, méghozzá kiváló eredménnyel.

A játékos által elszabadított hordók két másodpercen belül belökik az elülső orkot a tűzbe, aki így ropogósra sül...

A játék emellett Magyarországon 18+ besorolással kapható. Ebben lehet némi része a párbeszédek jellegének is, de a legfőbb ok valószínűleg épp a harcrendszer: el lehet felejteni, az ütésre 'porzó' (Medal of Honor: Allied Assault óta divatba jött) ellenfeleket: itt harc közben bizony vér folyik, sőt megfelelő támadás esetén akár megcsonkíthatjuk vagy akár ketté is vághatjuk az ellenfelet, ami azért nem túl gyakori az akciójátékokban sem.

Az orkok nem kifejezetten a legjobb barátaink...

Mint a bevezetésben említettem, a szerepjáték része a programnak kimerül a fejlődésben. Ez azonban nem a hagyományos "leölöd a szörnyet > tapasztalatot kapsz > szintet lépsz" alapon megy. Az ellenfelek elpusztításáért önmagában nem kapsz pontot, így ahol lehet, nyugodtan ki is kerülheted őket - ez 'hardcore' nehézségen már életmentő lehet. Pont a megoldott feladatokért jár, de itt nincs szintlépés, így a kapott pontot azonnal el is költheted valamilyen tulajdonságra, képességre, vagy varázslatra. Ezzel a módszerrel erősen behatárolt a pontok száma, így már a legelején érdemes eldönteni, hogy tűzlabdát hajigálnánk; sunnyogva, csendben ölnénk vagy terminátorként berombolva osztanánk a halált szívesebben. "Mindenből egy kicsit" alapon nem érdemes fejlődni, lévén, hogy a végjátékban csúcsra járatott képességek nélkül még a legkönnyebb nehézségi fokon is izzadni fogunk, mint jegesmedve a szaunában.

Ez rögtön három végigjátszást is feltételez, de emellé még mindenképpen megemlítendő a többféle végkimenetel, amiket most nem fejtek ki; nem akarom lelőni a "poént".

A többszöri végigjátszás alatt is élvezetes marad a szinte minden eseményt kommentáló narráció. Egyrészt a játék elejétől a játékost megszálló szellem cinikus, gonoszkodó és ironikus megjegyzései, ami humort visz a játékba, másrészt ennek ellensúlyaként a hús-vér varázsló Leanna megjegyzései, amelyek kötelességtudatra és segítségnyújtásra buzdítanak - és persze a gonosz elleni harcra.

Leanna

A többjátékos módról sokat nem tudok mondani, lévén nem próbáltam ki. Ami biztos, hogy legfeljebb 32 játékos csépelheti egymást online; ami a környezeti elemek kihasználhatóságának figyelembe vételével élvezetesnek hangzik.

Komolyabb ellenfélre bevetjük a nehéztüzérséget!

Amit én felrovok a programnak, az a rövidsége (manapság sajnos divat rövid játékidővel dolgozni, pedig mit nem adnék egy igényes. Baldur's Gate hosszával - és minőségével - bíró szerepjátékért), bár ez a többszöri újrajátszhatóság miatt még megbocsátható. A nagyobb gond a lineáris játékmenet: opcionális célból összesen négy van az egész játékban, és ebből csak kettő, ami befolyásolja a végeredményt. Bár végül is, hogy mint zárul a történet, azt úgyis az utolsó pillanatban dönti el a játékos. Illetve - bár ez már kukacoskodás - még élvezetesebb lenne az egész, ha az ellenfél is kihasználná a környezeti elemeket a harc során, erre viszont alig van példa.

Összességében egy rendkívül jó játékról van szó, amelyet csak egy paraszthajszálnyi választott el attól, hogy klasszikussá váljon - bár nekem valószínűleg így is az marad. Ráadásul ma már rendkívül kellemes áron beszerezhető, így aki még nem ismerte eddig, de felkeltettem az érdeklődését, próbálja ki. Megéri.

Clive Barker - Korbács

Clive Barkerről meglehetősen szélsőséges véleményeket hallottam/olvastam már. Van aki isteníti, van aki ki nem állhatja, van aki kiforratlan zseninek tartja. Magam részéről az író felett nem ítélkezem egyelőre, lévén csak a fenti regényt olvastam tőle eddig. Egy könyv alapján pedig ugye nem illik egy teljes életművet megítélni.

A fenti címlap a Szukits-féle kiadást ábrázolja. A kötet minősége elsőosztályú, bár ezt a Szukitstól mondjuk el is várom. A cím fordításával nagyon nem vagyok kibékülve (az eredeti Weaverworld, ami tükörfordításban Szőttesvilágot jelent), az angol változat - a regény ismeretében - sokkal kifejezőbb volt.

A regény felütése szerintem zseniális ("Nincsenek kezdetek. (...)"): egyből a történetbe vág, anélkül, hogy hosszas fárasztó bevezetővel untatná az olvasót. Ennek ellenére sincs felemás érzése az embernek - legalábbis nekem -, hogy "ez most akkor mi és egyébként is hogy kerültünk ide?"

A kezdeti nekilendülés után van némi visszaesés a cselekményben, de ez csak addig tart, amíg a képbe nem kerül a Fúga, ami körül az egész mű zajlik. Ez tulajdonképpen egy szőnyeg, amibe egy egész világ van beleszőve. A történet innentől folyamatos tempót diktál, és folyamatos feszültséget tart fenn, egészen a katartikus végkifejletig.
A szereplőkről ahelyett, hogy részletes leírást kapnánk, csak felületes jellemzés van, igazából cselekedeteik alapján lehet őket megismerni, ami részemről ismét pluszpont: ki nem állhatom a részletes, szájbarágós karakterábrázolást. Túlzottan befolyásolja az ember képzeletét.

A cselekmény több szálon fut a regény harmadától, de egyszerre mindig csak egy szálra koncentrál Barker. Ezzel ugyan veszít a dinamikusságából a regény, de cserébe könnyen átlátható, érthető lett, ami végül is megéri.

A Barker által kiötlött világ és annak hangulata, eredetisége egész egyszerűen zseniális: eredeti alapötlet, amire kitűnően tud építeni. Persze bele lehetne kötni, hogy nem fejti ki elég részletesen, hogy túl sok minden homályban marad, de én nem teszem. Mégpedig azért, mert ami viszont kifejtésre kerül (a Fúgába szövés, Immacolata személye, stb.), az remekül eltalált hangulattal bír, így a mű még az utolsó oldalakon is tud újat mutatni, megunni pedig egyszer sem tudtam.

Ami felróható a regénynek az a párbeszédek időnkénti sutasága. Sokszor nem élethűek, "csinálmány" jellegűek. A másik, ami időnként zavart, az a késleltetés. Gondolom mindenki ismeri, azt az érzést, amikor a kedvenc sorozatát egy izgalmas jelenet közepén félbevágják egy To be continued... felirattal. Na, ilyen itt is előfordul: a történet fordulópontján, amikor az ember alig várja, hogy megtudja, ebből most "mi sül ki", jön egy fejezetváltás és egy másik történetszállal folytatódik a regény. Persze ez a technika elengedhetetlen a feszültségkeltéshez, de Barker néha már szerintem túlzásba viszi, amikor esetenként több tíz oldalra felfüggeszt egy-egy cselekményszálat.

Összességében a regény nekem nagyon tetszett, olyannyira, hogy ki merem jelenteni: életem egyik legélvezetesebb olvasmánya volt. A horror és fantasy rajongóknak csak ajánlani tudom: Barker világa - borsos ára ellenére - megér egy próbát.

Blognyitó

Játszottam már egy ideje a blogindítás gondolatával, de ténylegesen nekilátni mindezidáig lusta voltam. Most azonban csak nyélbe ütöttem a dolgot.

Amit rólam tudni érdemes: antialkoholista, bulikerülő fiatalember vagyok. Ennek írásakor épp az írásbeli és a szóbeli érettségieim között vagyok félúton. Terveim szerint történész vagy főállású író leszek (utóbbit nem magyarul, ha összejön valaha is), majd elválik melyik. Esetleg mindkettő.

Sport és a tömegnyomorgós helyekre járás nem érdekel igazán, így a szabadidőm nagy részét olvasással, prózaírással, netezéssel és számítógépes játékok nyüstölésével töltöm. Zenét nem csak szabadidőmben, de tanulás alatt is hallgatok, elsősorban rock és metál kategórián belül, de bármi egyéb is szóba jöhet. Hétvégénként pedig rendszeresen megyek a környező erdőbe sétálni, túrázni.

Érdeklődési körömből adódóan meglehetősen sok regénnyel, játékkal, filmmel volt már dolgom, így ezekről próbálok majd valamilyen képet adni, remélhetőleg inkább több, mint kevesebb sikerrel. Ha pedig időnként sikerül elutaznom valahova, akkor általában - érdekességtől függően - irdatlan mennyiségű képet tudok készíteni, ezek jó részét (személyes jellegűek kivételével) is megosztom itt. Ha van bármi ötlet, téma, amiről úgy gondolod írhatnék, akkor küldj egy e-mailt a warfoki@hotmail.com -ra (NE, a gmail-esre, azt ritkán nézem), vagy kommentelj ide. Természetesen nem garantálom, hogy helyet kap az ötlet, de egyátalán nincs kizárva.