Korán kellett kelni, hiszen nem késhettük le a kompot, de ez - kivételesen - nem jelentett gondot. Lekapcsoltam a tévét (mivel a filmen aludtam el, egész éjjel ment) és átöltöztem, fogat mostam. Mire teljesen felébredtem már nagyban ment a készülődés. Újra ott volt a hárpia portásnő, illetve megérkezett egy férfi, aki reggelit csinált. (Mi nem igényeltünk ilyet, mert nem értük volna e a kompot.) Meg sem lepődtem, mikor úgy viharzott be, hogy egyrészt nem volt hajlandó köszönni (még vissza sem!), másrészt majd' fellökött. Elnézést ezért, de nekem az ott töltött fél nap alatt a franciákkal kapcsolatban semmi kellemes emlékem nincs: egy nagyképű, öntelt, külföldieket lenéző és kifejezetten bunkó társaság képe maradt meg bennem a helyiekről. Tudom, ostobaság fél nap után általánosítani, de mentségemre legyen mondva, hogy nem találkoztam kivétellel.
Ezért aztán kifejezett örömmel néztem az ország elhagyása elé. Mindenki összepakolt, és érdekes módon ezúttal elfértek a csomagok a raktérben, így nem kellett akadályfutást játszani minden leszálláskor.
visszapillantás a francia partokra Nagyjából egy óra út után megérkeztünk a kikötőhöz, ahol az átkelőket már az angolok ellenőrizték. Nem volt semmi tökölődés: a felnőtteket lehívták (így engem is), gyorsan ellenőrizték az úti okmányokat és már mehettünk is. Felgördültünk a kompra és leszálltunk a buszról, mivel a parkolót lezárták az út alatt, így senki nem maradhatott fent. A komp meglehetősen nagy volt - bár funkcióját tekintve ez nem meglepő -, így több szinten oszlott el a tömeg. Magam részéről befészkelődtem egy büfé előtti tekintélyes mennyiségű - és felettébb kényelmes - székek egyikébe.
a híres fehér sziklák Dovernél Amint elhagytuk a kikötőt, rögtön egyértelművé vált, hogy a tengeri hajózás kissé más, mint a balatoni: a hullámok érezhetően dobálták még a tekintélyes méretű hajót is, és mert vagyok annyira "szárazföldi patkány", hogy megszoktam a lábam alatt a szilárd és mozdulatlan talajt, inkább hanyagoltam a mászkálást. Szerencsére tengeribeteg nem vagyok, de volt aki e téren pechesebb nálam (anyám is például) és a rosszullét elkerülése végett a legfelső, nyílt fedélzeten húzta ki a közel két órás utat. Ami nem egy kellemes megoldás, lévén a szél viharos erejű volt és ugye a hőmérséklet sem utalt éppen strandidőre.
a doveri kikötő Anglia partjainál Az utazás lényegében eseménytelenül telt, aztán egyszer csak megszólalt a hangszóró, hogy sü... izé... kikötünk nemsokára és ideje visszamenni a járművekhez. Mentünk is mi, de a lejárót egyelőre nem nyitották ki, így a teljes utashaddal együtt vártunk a lépcső előtt. Kényelmesen elvoltunk, mint heringek a dobozban. Aztán csak lejutottunk és a buszra is felszálltunk, mielőtt még elindult volna. Lassan kigördültünk, kihajtottunk a kikötőből és rákanyarodtunk a közútra. Végre megérkeztünk Angliába.
Dover vára Volt egy pár perces megállásunk Dovernél, a hogy lefényképezhessük a várat, majd mentünk is tovább Canterbury-be. És ugyan mi az első, ami beugrik az emberek többségének a város nevéből? Naná, hogy a híres katedrálisa. Nos, mi pont oda mentünk. A város egy tekintélyes méretű - és buszokkal tömött - parkolójában megálltunk és onnantól gyalog folytattuk az utat a katedrálisig. Egy folyó (patak?) mellet haladtunk jó darabig, én meg csak győztem fotózni közben a partot, illetve a patakot elhagyva a városképet. Az a városrész, ahol voltunk, egyszerűen pazar látképet nyújtott. Tradicionális angol építészet miatt az egész hely kicsit olyan volt, mintha az idő vagy száz éve megállt volna.
utcakép Canterburyben Magáról a katedrálisról nem akarok ódákat zengeni most, a képek magukért beszélnek. Ha lett volna időm és lehetőségem, minden ablaktáblát közelről megörökítettem volna, de persze ez nem volt lehetséges. Így is megpróbáltam azonban mindent lencsevégre kapni. Az egész látvány - nem csak a lélegzetelállító részletességgel kidolgozott ablakok - lenyűgöző volt és egyedülálló. A kriptában nem engedtek fényképezni, pedig szívesen tettem volna. (Mondjuk érthető, de akkor is szívesen fényképeztem volna.) Megnéztük még a kincstárat, aztán mentünk is kifelé. Gondoltam rá, hogy veszek valami szuvenírt, de mikor megláttam az árakat, azonnal le is tettem róla. Nem fogok egy 5 négyzetcentis utánzat ablakért tizenezreket fizetni. Sem akkor, sem máskor: hülyének azért ne nézzenek.
az emlegetett "folyó (patak?)" Canterburyben Vissza ugyanazon az úton mentünk, mint amelyiken jöttünk. Felszálltunk a buszra és már mentünk is a következő látnivaló felé, ami a greenwichi Royal Observatory volt. Az Obszervatórium területén levő kiállítások kifejezetten érdekesek voltak (nekem legalábbis, volt aki csak végigrohant rajta), mégis London távolba (és szmogba) vesző látképe az ami jobban beleégett a memóriámba. Nem a legszebb látvány az út során (az majd később), de mindenképp a legimpozánsabb. A másik, ami lenyűgözött, az az obszervatóriumot övező gigantikus park. Ahogy keresztülmentünk rajta kis túlzással se vége, se hossza nem volt füves-fás területnek. Egy átlagos magyar város teljes lakossága beférne a legkisebb gond nélkül (bár ezzel feltehetőleg alábecsülöm a méretét).
Az egyik festett ablak egyik jelenete közelről...
... egy másik, kicsit távolabbról.Rövid buszút után beértünk a hajdani gyarmatbirodalom szívébe, Londonba. Némi séta után ott álltunk a Haditengerészeti Múzeum előtt. Csináltunk egy csoportképet, és már nyomultunk is be: ugyanis nagyjából egy óra volt a zárásig. Őszintén szólva számomra kicsit kiábrándító volt, bár ehhez hozzájátszik az is, hogy eddigre már fáradt voltam és az eltompult érzékeim elsődleges követelménye volt egy alattam nem mozgó szállás. Többségében modellek és kisebb alkatrészek voltak, plusz négy angol hajós szobra és néhány eredeti alkatrész. Mondjuk engem a hajózás sosem érdekelt annyira, szóval az egy óra pont elég volt, hogy megnézzek mindent, de ne unjak bele.
London látképe a Royal Observatory mellől Több múzeum/kiállítás már nem volt a napra, csak egy hajózás a Temzén. Egy menetrendszerű turistahajóra felszálltunk, ez emberek egy része a fedett fedélzetre, én a nyitottra. Csináltam egy raklapnyi fényképet miközben az egyik hajón dolgozó ember (a rangjelzésére nem emlékszem, ha egyáltalán mondta) félig informatív, félig humoros stílusban mutatta be a látnivalókat, természetesen angolul. Mivel a fent ülő utastársaim többsége nem tudott angolul, így időnként csak néztek mi a fenén röhögök. Leszállás előtt még lekaptam a London Eye nevű óriáskereket, és megállapítottam, hogy tényleg jó magas (közelebbről majd csak később ismerkedtem meg vele).
A Haditengerészeti Múzeum éke ez a hajó, amely valamelyik király (elfelejtettem melyik) különbejáratú járgánya volt. Fényképezni tilos, úgyhogy ez a kép nincs itt ;).Két megállónyit mentünk, majd leszálltunk és felültünk a már ott váró buszra. Elindultunk ki a városból, az útleírásban "London közelében levő szálláshely" felé. Nos végül is relatív, hogy mit mondunk "közelinek", a durván másfél órás úttal elérhető szállás én nem így hívnám mondjuk. Mindenki várta, hogy mikor érünk már oda, de csak nem kanyarodtunk le a főútról. Közben kint már esteledett. Aztán egyszer csak lefordultunk. Áthaladtunk néhány kisebb falun, majd egy még jelentéktelenebb mellékútra fordultunk rá, ami már a legkevésbé sem a mi buszunk ormótlan méreteihez volt tervezve, ráadásul ha szembe jött valami, akkor valamelyik félnek le kellett húzódnia. Mondjuk ez elég ritkán történt meg (minden nap erre jöttünk, de a "forgalmat" jelentő autók számát két kezemen meg tudtam volna számolni). Aztán egyszer csak megállt a busz, mi meg néztünk az éjszakába, hogy hova a fenébe is érkeztünk meg. Mint kiderült, még sehova: csak az egyik sofőr kiszállt, hogy - az gyalogos és autós bejáratot elválasztó - faoszlopot odébb vigye, lévén nem fértünk be. Ez is megtörtént végül és busz lassan begurult. A sötétben látszott egy-két kivilágított pont, de a mobil home-ok (lényegében nagyméretű lakókocsik, amik - átlagos társaikkal ellentétben - nem folyamatos utazásra lettek kitalálva) sötétbe burkolóztak, amiből kitalálhatók volt, hogy mi vagyunk így május elején még az egyetlen vendégek. Megérkeztünk a Holiday Parkba.
a másfél órás temzei sétahajózás közben lefotózott part menti épületek egyike Leszállás után brutális (tippre 80-90 km/h-t mondanék legalább) erejű hideg szél fogadott. Mondom nem baj, mindjárt bent leszünk a szálláson. Hiú ábrándnak bizonyult ez. Először várni kellett, hogy az idegenvezető elhozza a kulcsokat és a térképeket. Csakhogy a térképek számokkal jelölte a szállásokat, csakhogy a mobil home-okon nem volt feltüntetve sehol melyik hányas számú, a töksötétben pedig a térképet is nehezen lehetett látni, nemhogy a teljes parkot átlátni. Szóltunk a az idegenvezetőnek, hogy kérdezze meg a portást/gondnokot mi hol van. A gondnok nincs itt, volt a válasz. Mint kiderült, elunta várakozást és a térképet és kulcsokat itt hagyta a helyi csaposra bízva. Aki viszont mire odaértünk mattrészeg volt. Szóval minden csoportból elment pár ember szállását keresgélni (sokszor próba-szerencse alapon bepróbálgatva a kulcsokat a zárba).
London EyeAz egyik csoport talált egy biztonsági őrt, aki útba igazította őket, csak sajnos "elfelejtették" elküldeni őt a többi lent állóhoz. Pedig volt angolul tudó tanár a csoporttal. Így míg ők elhelyezkedtek, mi tovább fagyoskodtunk a fülsiketítően üvöltő szélben. Közben az idegenvezető is eltűnt (megtalálta szállását). A kinn maradó (ha jól emlékszem két) csoportból így esett, hogy egyedül én tudtam angolul. Nem mertem elmenni megkeresni az őrt, vagy akár a szállást, hátha közben ő lejön (nem adtam fel a reményt, hogy valamelyik vele találkozó - azóta már szállását megtaláló - emberben lesz annyi, hogy leküldi). Ez azonban hiú remény volt. Közben már csak az én csoportom (az igazgatónő, két tanár - köztük anyám - és két nyolcadikos lány) volt kinn. Nem emlékszem már, hogy az igazgató vagy anyám találta-e meg a szállást. Örültem, csakhogy addigra a két lány teljesen átfázott, az egyik tanárnak lent kellett maradnia, hogy vigyázzon a még ott hagyott csomagokra, így esett, hogy valahol két-három mázsa közötti pakkot magam után cibálva, húzva, rángatva indultam meg a dombnak felfelé, miközben nem is tudtam hol van pontosan a szállás. Anyám épp jött le és gyorsan megszabadított terhem egy részétől. Miután bepakoltunk már rendeződtek a dolgok és túl voltunk az utazás legkellemetlenebb részén. Vacsoráztunk, beszélgettünk egyet, majd éjfél után lassan lefekvés jött (persze csak miután az iskolai laptopra átmentettem a fényképeket, hogy másnap újra tudjak fotózni). A lakókocsi a magam brutális termetéhez (nem mértem magam mostanában, saccra: 180-190 cm között - 190-hez közelebb -, 100-120 kiló között valahol) nagyon kicsi volt. A zuhanyzófülkébe egyáltalán nem, a wc-fülkébe alig fértem be. De legalább nem mozgott alattam, így hamar elaludtam. Mozgalmas nap volt mögöttem.
