Illusion of Art - Aspirations to Fail and Disappoint

Különös zene ez. Nem is igen tudom hova sorolni őszintén szólva (a címkéket a Jamendoról loptam). A számok hangzása kicsit zavaró, kicsit depresszív, kicsit elgondolkodtató, kicsit olyan mindenféle. Az ilyen általánosítással nem sokra megyek, tudom, de tényleg nem tudom körülírni. Részben mert magam sem tudom mit is gondoljak róla.

Első nekifutásként internetezés közben beraktam háttérzenének. Nem működött: brutálisan idegesített. Aztán ma délután fáradtan ledőltem és benyomtam ezt az albumot. Elindított a képzeletemet, megnyugtatott, pihentetett. A zene az ember teljes figyelmét követeli, különben nem igazán élvezhető. Finom váltások, szándékosan "elrontott" disszonáns hangzás néhol; ha az ember teljesen odafigyel rá, egy igen kellemes hallgatnivalót kap végül, de ha nem, akkor jó eséllyel csak egyes elemek fognak feltűnni belőle, úgy meg tapasztalatom szerint idegesítő.

Az album lényegében egy dupla lemeznyi anyag, a Jamendora két külön albumként került fel (Aspirations to Fail and Disappoint Side A és Side B). Majdnem pontosan két óra együtt a két lemez, szóval elegendő hallgatnivalót biztosít egy kellemes délutáni pihenéshez, elgondolkodáshoz.

Az előadó amúgy marhára ismeretlen (YouTube-os videói két hónap alatt 30-40 megnézést szedtek össze), annak ellenére, hogy szerintem összességében jó (marhára relatív és szubjektív, tudom) zenét játszik. Erősen valószínű, hogy nem a blogom fogja meghozni neki a világhírt, de ha pár ember megismeri, esetleg megkedveli azt a zenét, az is valami. :-)

Weboldal: http://illusionofart.com/

A szokásos videó helyett itt az egész Side A lejátszható.

Számlista:

Side A (letöltés)

1. "Trimorphic Protennoia" 12:51
2. "Because I Am Too Mediocre" 2:40
3. "Introspection" 3:57
4. "Torture" 7:56
5. "When Will the Days End?" 6:10
6. "Random Logic" 5:21
7. "And Now We Eclipse the Apocalypse" 6:27
8. "The Last Storm on Usher" 7:48
9. "Finnegan's Wake" 16:30

Side B (letöltés)

1. "The Pentabarf" 9:53
2. "Breath of Norea" 5:46
3. "Insurgence" 6:27
4. "Mission to Juxtaposition" 4:06
5. "Boo to Buddha" 4:46
6. "A Pact of Amenity" 5:24
7. "The Last Draft of this Letter" 3:30
8. "Where Dost Thou Sleep?" 4:08
9. "The Somnambulist" 6:26

Yume - Álmok

A GSO Filmklubban került ez a film ajánlásra nemrég. Előtte nem ismertem egyáltalán a japán rendezőmester, Akira Kurosawa filmjeit őszintén szólva. Öreg hiba, de igyekszem változtatni ezen mostantól. :)

Most nem kezdek bele a rendező méltatásába, egy film után azért kicsit képmutatás lenne ez. A filmet viszont méltatom: az egyik legjobb (ha nem a legjobb) film, amit eddig láttam. Kurosawa saját álmait dolgozza fel, méghozzá hihetetlenül jól. Az elején némi "belerázódást igényel, főleg azoktól, akik (hozzám hasonlóan), nincsenek annyira otthon a japán filmek/kultúra világában, de ha ez megtörtént akkor egy igen emlékezetes élménnyel lesz gazdagabb az ember.

A film kicsit olyan, mint egy novelláskötet lenne filmben: nyolc különböző álmot mutat be. Ezek egyben felvázolnak egy képzeletbeli életutat is a néző előtt: az első álom főszereplője még egy kisgyerek, az utolsóé egy öregember. Az álmok azonban történetileg nem függnek össze. Azonban mégis egy egészet alkotnak, mégpedig a hangulat miatt: az összesnek van egy sajátos karakterisztikája, hangulata. Így az ember egymáshoz illőnek, összetartozónak érzi a nyolc álmot, noha konkrét, "megfogható" kapocs nincs köztük igazán.

Ami a film címét illeti, kiválóan illik az alkotáshoz. A valóságos és a teljesen szürreális/fantasztikus jelenetek kitűnően egymás mellé illenek és kiegészítik egymást (okosok ezt a stílust hívják mágikus realizmusnak), így tényleg álomszerűvé téve a film összhatását.

Összességében életem egyik legemlékezetesebb filmélménye volt, maximálisan megérte megnézni.

hivatalos trailer (nem a legjobb, de ha mást tettem volna be, az túl spoileres lett volna)

Letöltés (két CD):

(CD1: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8 CD2: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8)

Sabaton - The Art Of War

A svéd power metal zenekar ötödik albuma ez, amely tavaly jelent meg. A cím takarja a témát is: harcokról, háborúkról, csatákról szólnak a dalszövegek, jórészt a két világháború idejéből. Nem váltja meg a világot, nem talál fel új zenei stílusokat (pedig az ma mekkora divat...), de nem is kell. Remek hallgatnivaló, a dallam fülbemászó és kiválóan alkalmas egy fárasztó nap után némi életerő feltámasztására. Nálam mindenképpen.

Nekem azért is élmény őket hallgatni, mert minden történelmi kor közül a két világháborúval foglalkozok a legszívesebben, ellenben ilyen témával foglalkozó együttessel rajtuk kívül nem nagyon találkoztam. Egyszer szívesen elmennék egy koncertjükre őszintén szólva. Így, itthon hallgatva is kifejezetten vérpezsdítő zene. Ha elképzelem milyen hatása lehet több ezres tömegben, brutális hangerővel... nem vagyok egy koncertre járó ember nagyon, de ez fenomenális lehet.

A Cliffs of Gallipoli hivatolos klippje.

Számlista:

1. "Sun Tzu Says" 0:23
2. "The Ghost Division" 3:51
3. "The Art of War" 5:08
4. "40:1" 4:10
5. "Unbreakable" 5:58
6. "The Nature of Warfare" 1:18
7. "Cliffs of Gallipoli" 5:51
8. "Talvisota" 3:32
9. "Panzerkampf" 5:15
10. "Union (Slopes of St. Benedict)" 4:05
11. "The Price of a Mile" 5:55
12. "Firestorm" 3:25
13. "A Secret" 0:37

Letöltés

Csajághy György - A "Lehel-kürt"

Érdemes tisztázni az elején: ez nem regény, nem népszerűsítő irodalom. Ez szakkönyv, mindennel, ami kell: idézetek, források, függelékek, szakszavak, tanulmányi ábrák, miegymás.

A kötet három részre tagolható, lényegében három különböző - tematikailag egymáshoz kapcsolódó - tanulmányról van szó. Az első a kürtféle hangszerek rövid történetét mutatja be (a másik két írás megértéséhez pont elégséges szinten). A második általában foglalkozik a lovasnépek kürtjeivel és kürtszerű eszközeivel (pl. ivókürtök, rangjelzések).

A könyv legnagyobb szekcióját a "Lehel-kürtnek" nevezett (Jászberényi múzeumban tárolt) kürt részletes tanulmányozása teszi ki. Minden egyes faragott ábrát részletesen elemezi és más kürtök ábráival összeveti a szerző. Emellett közérthetően (és megfelelő részletességgel) leírja a faragványokon található jelenetek, jelképek, mitikus lények eredetét, jelentését. Mindezt igen bőséges forrásanyaggal támasztja alá és lépésről lépésre cáfolja meg a hivatalos történettudomány, azon álláspontját, hogy a "Lehel-kürt" egy bizánci cirkuszi hangszer lenne.

Abból indul ki, hogy a magyarság eleve nem az Urál környékéről származik (és nincs is genetikai rokonságban a finnugor népekkel), hanem a belső ázsiai lovasnépek egyike. (Volt szerencsém a szerző személyes előadásait is hallgatni a témában, és népzenei hasonlóságokra, valamint némely régészeti leletekre mutatott rá, amelyek többé-kevésbé igazolták a feltevéseit. Teljességgel persze nem, de a finnugor eredetre sincsenek 100%-os bizonyítékok.)

Vizsgálja még a Lehel-monda esetleges valóságalapját, illetve megkísérel választ adni a kérdésre, hogy a kürt rangjelző szereppel bírt-e elsősorban vagy mint hangszert használták? Ennek érdekében fúváspróbákat végzett és ezek eredményét összevetette a korábbi, mások által végzett ilyen próbák eredményeivel.

A függelék részben található egy-egy pároldalas leírás a párthusokról és a kusánokról, amely népek nevei felmerülnek az könyv törzsanyagában. Továbbá van itt még egy rövid önéletrajz és a főbb írásainak listája, zárásként pedig egy angol nyelvű rövid összegzés.

A könyv összességében teljesen szakszerű, mégis közérthető tanulmány. Aki érdeklődik a téma irányt, annak csak ajánlani tudom.

Közlemény

A Blogger szolgáltatása megviccelt ma kissé. Mikor be akartam lépni, azt az üzenetet kaptam, hogy a fiókomat letiltották. Brutálisan berágtam és helyből csináltam egy másik blogot, azonban mielőtt bármit is publikáltam volna, kiderült, hogy ide (és a másik két blogomra is) be tudok lépni. Nem értem a malőr okát igazából (cookiekat töröltem és utána sem tudtam belépni), de most nem is ez a lényeg. A probléma az, hogy a másik blognak ugyanúgy Culture-Maniac a címe és az URL cím is csak egy karakterben különbözik.

A másik (teljesen üres) blog címe: culture-maniac.blogspot.com.
Ezé (a továbbra is aktívé): culturemaniac.blogspot.com.

Mindössze egy kötőjel a különbség, de a másik blogba nem fogok írni, amíg ez működik (ez remélhetőleg hosszú időt jelent)! Ha valaki tudja, hogy lehet törölni esetleg, az írjon (én gyorsan végigfutottam a menün, nem találtam lehetőséget rá, de nem voltam valami alapos)!

Szerkesztés [2009. 09. 11.]: A hiba után eldöntöttem, hogy minden eddigi cikkem anyagát lementem merevlemezre. Ezzel ma végeztem, így ha esetleg tényleg beszüntetésre kerülne valamiért a blogom, akkor a feljebb említett címre a lehető leghamarabb felkerül minden anyag és ott folytatódik a dolog. A további cikkeket felkerülésükkor rögtön archiválom, így egy esetleges blogtörléskor semmilyen anyag ne veszik el.)

Kapela na Dobry Dzień - Przez tę naszą wieś

Lengyel székhelyű, népzenét játszó együttes. Saját bevallásuk szerint a Kárpátok terültén élő népek zenei hagyományaiból merítenek, amiket jazz, blues és rock elemekkel kevernek. Nem értek az ilyen kategorizáláshoz őszintén szólva, de csak tudják. Az együttes 2002 óta létezik, de csak ezt az egy négyszámos lemezt találtam tőlük a Jamendo-n.

Tempós, ritmusos, vidám, pörgős és magával ragadó. Komolyan táncolni lett volna kedvem rá, pedig én aztán két ballábas vagyok az ilyenhez. Csak ma találtam rá, de már párszor végigment és még végig is fog jó néhányszor. A szövegről nem tudok nyilatkozni, lévén egy büdös szót nem tudok lengyelül.

az együttes felállása 2008-ban

Számlista:

1. "Hop" 4:36
2. "Son" 4:17
3. "Przez te naszą wieś" 4:31
4. "Kozak" 4:25

Letöltés / Download

Angliai utazás - Hatodik nap és hazaérkezés

Reggel elhagytuk a szállást. Nekem búcsúzásul sikerült egy derekasat taknyolnom a mobil-home lépcsőjén lefelé jövet, de szerencsére pár véraláfutással megúsztam a produkciót. Ezután kicsit kellemetlen volt a buszban ülni, de szerencsére nem kellett sokáig ott maradnom. Hamarosan megérkeztünk Leeds-be, hogy megnézzük a kastélyát. Erről képeket akartam feltölteni, de igazból képtelen voltam dönteni, melyikeket tegyen fel. Így inkább összeállítottam egy diavetítést belőle, alá meg beraktam PeerGynt Lobogris három számát. Szerintem passzol, bár ugye ízlések és pofonok. :)

Akinek kellenek a képek jó minőségben, szóljon és feltöltöm valahova! If you'd like me to give you the pictures in their original resolution, them leave a comment and I'll upload it to somewhere!

A képek szerintem magukért beszélnek: egyszerűen meseszép volt az egész hely. Elfogadnék egy ilyet otthonnak (már ameddig a rezsiköltséget nem én fizetem) :). De belül is szépen volt kialakítva az egész. A kastély birtokos úrnője ráadásul időnként használatba veszi egyik másik termet üzleti találkozóihoz. Szerencsénkre amikor ott jártunk, akkor nem volt ilyen, így az egész kastély bejárható volt.

egy véletlenszerűen kiválasztott kép a kastély belsejéről

Aztán eljött az idő távozni. A kirándulásunk alatt a legszebb látványtól kellett búcsút vennem, de nem volt választásom: ha el akartuk érni a Csalagúton átvivő vonatot, akkor menni kellett. Szóval mentünk. Az út rövid volt és lényegében eseménytelen.

Ilyen vagonokba kellett beállni a buszoknak, aztán mindegyiket külön lezárta egy automatika indulás előtt.

Őszintén szólva nyomasztó volt kissé azzal a tudatba utazni egy teljesen zárt vagonban, hogy felettem kilométeres vízréteg húzódik. De nem csak én voltam így: amint előkerült a PSP rögtön lettek, akik beszálltak tekkenezni. Más rajzlapot vett elő, megint más olvasott. Hirtelen szinte mindenkinek sürgős lett, hogy lefoglalja valamivel magát. Szerencsére az út nem tartott sokáig: Alig húsz perc alatt átértünk Franciaországba. Mindenki visszaszállt a buszokba és már mentünk is. Egészen a legközelebbi benzinkútig, itt volt egy kis pihenés, feltöltöttük az úti készleteket és mentünk tovább Belgium felé.

Burgess főterén álló szobor

Burgess belvárosában tényleg olyan volt kicsit, mintha megállt volna az idő: középkorias épületek mindenhol. A baj csak az, hogy a legtöbb látogatható hely és bolt már zárva volt mire mi befutottunk. Pedig a város egyik tornyába szívesen felmentem volna, már csak a kilátás miatt is. No nem baj, attól még így is jól elvoltunk. Körülnéztünk, fényképeztünk és vettünk némi csokit is, csak mert. Kár hogy aranyárban volt. Vetettünk pár futó pillantást a vurslira is, ami mellett megállt a buszunk, de be hál'Istennek nem mentünk.

a vursli

Végül ismét felszálltunk a már félig otthonnak tekinthető buszra és elindultunk a hosszú útra haza. Lement valami film, aludtunk és a vége felé berakott a sofőr pár popszámot, hogy jobban múljon az idő. Fáradt voltam, de sokat még így sem tudtam aludni.

a határátlépés

Aztán egyszer csak feltűnt a láthatáron a magyar határ épületei. Megállás nélkül hajtottunk át mellette. Otthon, édes otthon! Keseédes öröm volt ez: egyrészt jó volt újra itthon lenni, másrészt a végét jelentette az utazásnak lassan, ahogy a jó öreg baranyai utak összeráztak minket. Pár óra volt csak a felszállóhelyig. Aztán leparkolt a busz és mi - ezúttal utoljára - lekászálódtunk a járműről, és mindenki elvegyült a hozzátartozók közt. Magam részéről két bőrönddel utat törtem apám kocsijáig és anyámmal együtt hullafáradtan bekászálódtunk és már robogtunk is haza.

Angliai utazás - Ötödik nap

szökőkút a Trafalgar téren

Eljött ez a nap is: évek óta szerettem volna eljutni a British Museumba, amely a világ egyik legnagyobb történelmi témájú tárlatának birtokosa. Ma pedig a British Museum és az Oxford Street, a vásárlók angliai paradicsoma volt a cél. Busszal mentünk a belvároson át. Útba esett a Trafalgar-tér is, ahol ekkorra már végeztek a felújítással, így működtek a szökőkutak is. Az ablakon keresztül csináltam róluk pár képet, mielőtt még elhagytuk volna. Elhaladtunk az Oxford Street előtt is egyszer. Volt ott egy rock-színház, a bejárata fölött egy tippre ötméteres Freddie Mercury szoborral. Az idegenvezető szerint nagyjából tíz éve játszák folyamatosan a Queen-ről szóló rockoperát a színházban, és még mindig sikerrel. Mit ne mondjak, én is szívesen megnézném egyszer, Queen rajongó lévén. Erre azonban nem kerülhetett sor sajnos.

British Museum egyik kiállított tárgya a sok ezer közül

Végül egyszer csak megálltunk és a buszból kiszállva egyenesen előttünk ott volt a British Museum épülete. Nagyjából 75 000 négyzetméter kiállítótér és két kilométernyi, galériaként használt falszakasz. Impozáns adatok, de teljesen semmitmondóak, amíg az ember a saját szemével meg nem tapasztalja. Kívülről nem tűnt olyan nagynak, de a központi csarnokba lépve ez a véleményem rögtön megváltozott. A csarnokba a házunk - udvarostul - nehézség nélkül befért volna, nem is egyszer. Ezek után nem volt túl meglepő, hogy az idegenvezető minden csoportnak adott egy térképet a múzeumról, hogy el ne tévedjünk. Mint utóbb kiderült, erre bizony szükség is volt, különben a többszintes épület lépcsőrendszerén a büdös életben nem igazodtam volna ki. Kezdetnek végigslattyogtam a leghíresebbnek mondható egyiptomi tárlaton. Azonban itt olyan tömeg volt, hogy a legtöbb tárgyhoz csak kisebb közelharc árán lehetett odaférni, vagy várhattam a soromra. Sok gyerekcsoport is volt. Az angol iskolákban ugyanis havi (vagy kéthavi? - nem emlékszem pontosan) rendszerességgel kötelező programként szerepel a múzeumlátogatás. Hogy mennyibe fáj ez a sok múzeumlátogatás a szülőknek? Semmibe. Nagy Britanniában - néhány magánmúzeum kivételével - az összes múzeum teljesen ingyenes! Mi sem fizettünk egy árva penny-t sem a bejutásért.

A British Museum egyik bejárata, mi itt jöttünk ki.

Hamarosan elegem lett a tömegből, így elindultam a közép -amerikai tálat felé. Aztékok és a területen élő más népek Cortez előtti élete ez egyik kedvenc történelmi témaköröm. (Cortez meg az egyik legutálnivalóbb történelmi személy számomra.) A tárlat nem volt nagy, de még ezt sem voltidőm alaposan végigböngészni. Megnéztem a tárgyakat, némelyiknél a szöveget is elolvastam, de csak itt el tudtam volna tölteni egy teljes órát, noha a múzeum egyik legkisebb alapterületű kiállításáról van szó. Levideóztam, amit tudtam, aztán átnéztem az észak-amerikai indiánokkal foglalkozó tárlathoz, de itt csak pár kép erejéig maradhattam: eljött a gyülekező ideje a főcsarnokban. Átfutott az agyamon, hogy le van tojva, keressenek meg, ha akarnak, én maradok, de végül inkább visszaindultam. Épületet elhagyni annyira még nem sajnáltam, mint a British Museumét. Három órát töltöttem benn, de semmire nem volt elég. Túlzás nélkül mondom: egy hét is kevés lenne mindent végignézni. Remélhetőleg pár napnál hosszabb időre is kijutok még Londonba, ha így lesz, a British Museum teljes tárlatának végigjárása az első helyen lesz a tennivalók képzeletbeli listáján.

Az emlegetett Mercury szobor. Igazából azon dobtam egy hátast, hogy nem is egy nyolcadikos érdeklődött afelől, hogy "ez meg ki?". A rockzene egyik legnagyobb atyaúristene; nincs két évtizede, hogy meghalt és felnövő generáció egy része még csak a nevét sem tudja már...

A következő célpont az Oxford Street volt. A találkozóhely megbeszélése után szinte mindeki a ruha és a szuvenírboltokat rohanta meg először. Én a magam részéről csináltam egy képet az utca végénél álló rockszínházról és az ominózus Mercury szoborról. A fényképező ezután a tokjába került: egy rakás bolton nem sokat lehet fényképezni. Némi séta és keresgélés után megtaláltam a könyvesboltot, amit még otthon néztem ki magamnak. Előre be volt tervezve Clive Barkertől a Books of Blood novellagyűjtemény, ami magyarul nem kapható (sőt, Magyarországon még angolul sem nagyon láttam a boltokban). De mivel ezidáig semmi szuvenírt nem vettem, így maradt pénz a Christine-re Stephen Kingtől és a The Legened of Sigurd & Gudrún című Tolkien kötetre. Ezután még elkísértem anyámat pát üzletbe, majd mentünk is vissza a találkozóhelyre. Pár órával később már a szálláshelyen voltunk. Nagyjából éjfél körül feküdtem le, hogy eltöltsem az utolsó angliai éjszakát.

Angliai utazás - Negyedik nap

a buszunk a Holiday Parkban állva

Felkelés után tettem egy gyors sétát a Holiday Park területén és próbáltam csinálni jobb képet a tengerpartról, mint amilyet előző este sikerült. Ezután visszamentem reggelizni és vártam az indulást.

A partunk... azért az esti képnél határozottan jobb lett...

Kissé felhős volt az ég reggel, így azt vártam, hogy kapunk végül a híres-hírhedt angol esőből némi ízelítőt. És valóban, amint elindultunk, elkezdett cseperegni. Azalatt a két-három óra alatt, míg utaztunk, szinte folyamatosan esett. Amikor azonban beálltunk a parkolóba és kiszálltunk, elállt és csak akkor kezdett rá ismét, amikor visszaültünk a buszba. No kérem, ezt nevezik mázlinak.

Windsor egyik, éttermekkel zsúfolt utcája

Az első állomás aznap Windsor volt. Kellemes hangulatú kisváros, kellemesen is telt az idő. Bejártuk a központi részt, csináltam pár képet a királynő szállásáról, de csak kívülről: nem volt belépőnk. Aztán az éttermek között jártunk egyet; látszott hogy még nem volt igazán turistaszezon: mindössze pár ember lézengett az utcákon. Magam részéről vettem egy szendvicset és szép nyugodtan befaltam. Ennek megtörténte után elslattyogtam a mosdóba, majd elindultam a busz felé. Az, mint kiderült, rám várt, a többiek már fenn voltak. Upsz, kínos. De sebaj, a türelem szép erény. (Meg a pontosság is...)

a királynő windsori rezidenciája

Leszálláskor furcsa volt nekem kissé a látvány, mivel gyakorlatilag több tíz kilométerre el lehetett látni: egy vékonyka erdősávot leszámítva csak zöld, füves pusztát látott az ember. Ez nekem azért volt furcsa, mert a hegyvidékhez vagyok szokva, ahol a látóteret dombok/hegyek határolják. A mellettünk futó utat leszámítva volt egy sajátos vadregényes hangulata a tájnak, amit fokozott a Stonehenge több ezer éves kőtömbjeinek a jelenléte. Érdekes módon korábban akárhány emberrel beszéltem, aki járt itt, mindegyik csalódásnak élte meg. No igen, ha az ember ET-t várja előugrani, vagy egy druidát megjelenni, vagy egyéb csodát akar látni, akkor a csalódás borítékolható. Ezek csak sziklák. Sok ezer éves kövek, amiknek az igazi varázsát az adja, ha az ember a táj egysíkúságát megtörő szikár tömbjeiket nézve belegondol, hogy mi mindennek is lehettek tanúi ezek a kövek. Hogy hány nemzedék, született, élt és halt, mióta ezek a tömbök állnak. Történelmi ereklye mivolta mellett fejbevágó szembesítés ez az emberi halandósággal. Számomra mindenképp érdekes volt és a legkevésbé sem csalódtam benne.

A videó minősége nem tökéletes finoman szólva. Egyrészt a fényképezőm csak erre képes, másrészt erős szél volt, harmadrészt folyamatosan úgy kellett kerülgetnem embereket, hogy senki ne kerüljön közvetlen a lencse elé.

Betérve a szuvenírboltba beszereztem két könyvet a Stonehengeről és a hasonló kőtömbökről. Ezután némi élelmet is szerváltam magamnak a bejárat előtti büféből, majd felszálltunk a buszra. Ismét rákezdett az eső, de ez már senkit nem érdekelt. Viszonylag hosszú út várt ránk a szállásig, de a jó társaságban gyorsan telt az idő, így hamarosan már a szálláshelyen voltunk. A szokásos vacsora-tisztálkodás-beszélgetés szentháromság után elmentem aludni. Másnap az utolsó londoni nap várt rám.

Ez volt a nap poénja! A helyi szupermarketben "Merry Christmas!" (azaz "Boldog Karácsonyt!") feliratú csomagolásban árult kenyér. Mindez május elején...

Angliai utazás - Harmadik nap

Ezen a képen pont nem látszik, de a Big Ben és a parlament épülete fölött egész nap egy helikopter körözött, bármikor jártunk is arra éppen.

Ezt a napot teljes egészében Londonban töltöttük. Először is bebuszoztunk, majd leszállva a járműről gyalogosan kezdtük bejárni a belváros.

Kicsit homályos a kép, elismerem (menet közben nem állhattam meg, így is le voltam maradva), de jól illusztrálja az utcákon hömpölygő tömeget.

Az első dolog, amivel szembesültem az az irgalmatlan méretű tömeg volt. Folyamatosan fényképeztem, így le-lemaradoztam a csoportunktól. Esetenként már-már komoly közelharcra volt szükség a felzárkózáshoz. A szmog szintén gyilkos volt: amikor anyám itthon az ezen a napon viselt ruhánkat kimosta, koromfekete lett tőle a víz. Jó dolog volt látni Londont és élveztem a kirándulás ezen részét is, de nincs az a pénz, amiért én beköltöznék, pláne nem a belvárosba!

az emlegetett park

Miután átverekedtünk magunkat a tömegen, egy parkon át vezetett tovább az utunk. Az idegenvezetőnknek (és a anyámnak is), az volt a módszere a csoport összehívására, hogy "Aki ezt érti, jöjjön ide!". Itt épp ezért lett egy kis kavarodás, mert összefutottuk egy másik - tőlünk teljesen független - magyar iskoláscsapattal. Szerencsére mindenki megtalálta a saját csoportját és így mehettünk tovább. A Buckingham Palace felé vezető főúthoz érve döntenünk kellett: a felvonulást, vagy magát az őrségváltást nézzük-e meg? Mivel a palota előtti terület már tömve volt emberekkel, így inkább az első mellett döntöttünk.

Miután megnéztük a felvonulást próbálkoztunk közelebb jutni a palotához, de reménytelen volt. Magam részéről a közeli gyorsbüféből szerváltam egy helyben készített hot-dogot és bekajáltam. Miután mindenki összegyűlt tettünk egy kis sétát London szívében. Hosszabb időt egyedül a Trafalgar téren töltöttünk, itt pihentünk egy negyedórát. A szökőkutakat pont felújították, szóval zaj és tömeg jellemezte a helyet, lévén a tér egy tekintélyes részét emiatt lezárták. Ezután továbbmentünk és hamarosan felszálltunk a buszunkra (ha jól emlékszem tilosban parkolt épp). Csak a buszon vettem észre, hogy valami hiányzik. A táskám! Benne volt a távcső, a mobiltelefonom, az esőköpenyem és az utolsó adag üdítőm. Tettem pár halva született próbálkozást a telefonom hívogatására, hátha tudok beszélni a megtalálóval (nem ellopták: én hagytam a földön véletlen), de nem nagyon jött össze. Mondanom sem kell, hogy cuccaim soha nem lettek meg.

a Buckingham Palace és az előtte ácsorgó tömeg

Amíg én a figyelmetlenségemen rágódtam, addig a busz már félúton volt a Tower felé. Hamarosan meg is érkeztünk és leszállva egy mélygarázsba kerültünk. Innen felmentünk a bejárathoz. Kicsit lassan haladt a sor, mivel mindenkinek belenéztek a táskájába (nekem bezzeg nem kellett várnom, ennyi pozitívum volt a táskám elhagyásában), persze nem volt szó alapos átkutatásról, ezt a tömeg lehetetlenné tette. Miután sikerült átjutni a védelmi rendszeren előhúztam a ruhám alól a kézigrá... izé az iPodot, és betoltam valami pörgősebb számot, hogy lenyugodjak.

Nelson admirális szobra és az azt tartó oszlop a Trafalgar téren

Sok tárlat volt, de az első egyértelműen a királyi ékszerek megtekintése kellett, hogy legyen mindenkinek. Itt sajnos nem lehetett fényképezni (ezt mindenkinek megmondták, aki bement), pedig lett volna mit! Először nem is a koronázási ékszerekhez kerültünk, hanem vetítőszobákon kellett átmenni, ahol az említett ereklyéket mutatták be videókon. Ezután jutott csak az egyszeri látogató a kincstárba. Hamar kiderült, hogy maguk a koronázási ékszerek csak egy töredékét jelentik a kincstár tartalmának. Több király díszkardja, koronája, ékszerei voltak a vitrinek mögött. De nem csak ezek: ránézésre több száz kilós (méteres átmérőjű), színtiszta aranyból készült tál, gyémánt és smaragdberakásos tányérok, poharak és tudja fene mi minden. Az értékük - ha egyáltalán felbecsülhető - szerintem a teljes magyar évi költségvetés többszöröse.

a Tower főépülete

Miután kijöttünk realizáltam, hogy korántsem lesz időnk mindenre. Még végigjártam néhány kiállítást, de őszintén szólva ahhoz az iszonyatos gazdagsághoz képest, ami a kincstárban volt, alig voltak ezek emlékezetesnek nevezhetők.

London látképe... és némely tükröződés. Sajnos a hobbigépemmel ezt lehetetlen kiszűrni.

Ezen a képen tökéletesen látszik a Londont beborító szmog és kevésbé tükröződik a szemből jövő fény miatt.

Nem telet el sok idő és már a London Eye tövében ácsorogtunk egy rövid buszút után. Egy 152 méter magas, gigászi óriáskerékről van szó, amely nagyjából háromnegyed óra alatt fordul körbe. Ez idő alatt tökéletes kilátás nyílik Londonra, lévén nincs ennél magasabb épület a városban (vagy legalábbis a közelében biztos, hogy nincs). A kilátás lenyűgöző volt, de sajnos a város beláthatóságát behatárolta a brutális szmog. Egyébként voltak, akik tériszony miatt tartottak az óriáskeréktől, de ez el is múlt hamar: annyira lassan és zökkenésmentesen emelkedtünk, hogy a legérzékenyebb ember is könnyen megszokta a magasságot.

A tengerpartból mindössze ennyi látszik a képeimen sajnos. Azért nagyjából kivehető szerintem.

Ezután várt a szokásos hazaút. Mivel hamarabb megérkeztünk a Holiday Parkba, mint szoktunk, így maradt idő egy rövidke kirándulásra a part mentén és a környező erdőben. Erről csak pár homályos képem van. (A London Eye képei tükröződnek, ezek homályosak... hiába, a fényképezőm ennyit tud csak sajnos.) Miután visszaértünk mindenki ment a maga dolgára.