Disciples II: Dark Prophecy

Körökre osztott stratégiai játékokban nem dúskálunk manapság. Végül is nem csoda: a „keményvonalas” taktikai/stratégiai játékok komoly agymunkát igényelnek, az egyszeri koca játékos jó eséllyel a játékmenet teljes megértése előtt rábök az uninstall gombra. Azért tartja magát a műfaj még: keményvonalas stratégáknak ott a Hearts of Iron sorozat, nagy időtávlatokban gondolkodóknak és az alternatív történelem szerelmeseinek a Civilization széria. A kevésbé stratéga jelleműeknek (mint jómagam) és a fantasy kedvelőinek pedig a Heroes of Might & Magic és a Disciples sorozat. A két széria sokban hasonlít egymásra, így lényegében elkerülhetetlen az összevetés.

Most páran felhördülnek, de szerintem ez az egyik leghangulatosabb főmenü ami létezik. Így lehet, hogy kevésbé jön át, de mögötte a mély, búgóan melankolikus zenével, mennydörgések hangjával és a fényhatások lassú változásával zseniálisan borongós. :)

A játékban négy fél van: a Mountain Clans (törpék és óriások), az Empire (emberek), a Legions of the Damned (démonok) és az Undead Hordes (élőholtak). Mindegyik játszható és külön hadjárattal rendelkeznek egyjátékos módban, így kellemes hosszúságú játékidőt biztosítanak. Emellett megfelelően különböznek is: a törpék lassúak, de szívósak, az emberek az egyetlen faj, amely gyógyítókkal van felvértezve és masszív gyógyító varázslatokkal is, stb. Az kérdés, hogy így mennyire kiegyensúlyozott a helyzet multiban, de ezt alig teszteltem, ritkán játszok neten ilyesmit.

A Legions of the Damned teljesen kifejlesztett fővára. (A nyersanyagokból felgyűlt maximum nem csalás, hanem a századik körön túlra elnyújtott térkép eredménye.)

A történet a Disciples után játszódik 10 évvel, de lényegében különálló sztori, amit meg tudni kell a megértéséhez az első részből, azt kapásból az intro, illetve a játék a hadjáratok története elmondja, így aki az első résszel nem játszott, az sincs kizárva a történet megértéséből. Nem mintha ez olyan bonyolult lenne: tipikus klisék gyűjteménye jórészt, bár azt azért elismerem, hogy vannak benne kellemes meglepetések és csavarok, amiket nem láthat előre az ember, illetve Uther karaktere alaposan körül van járva. Ez így elég általános leírás, de nem akarom lelőni a „poénokat”.

Epikus csata van kibontakozóban egy fejlett birodalmi csapat és egy sárkányduó között.

Grafikailag le a kalappal. Nem a technika miatt (semmi 3D sehol), hanem a stílus miatt. Valami elképesztő, milyen aprólékossággal vannak megrajzolva a szörnyek, illetve a karakterlapjukon a portrék. Élethű, aprólékos, mégis teljesen szürreális, még az emberi portrék is. Van egy sajátos hangulata az egésznek, ezt pedig tovább erősíti a zene. Nem türemkedik ki a háttérből, nem vonja magára figyelmet, mégis, azok a komor, kissé melankolikus dallamok külön ízt adnak az egész játéknak. Más szóval: az ideális háttérzene.

A birodalmi főváros szorult helyzetben: a klánok birtokolják a közvetlen környezetét is.

De igazságtalan lennék, ha csak pozitívumokat említenék. A negatívumok a játékmenetnél bukkannak fel először. Kezdjük a mesterséges intelligenciával (MI), illetve annak hiányával. Kriminális baromságokat művel néha a gép: Nem támad meg, bőven kétesélyes csatából visszavonul, rendszertelenül küldi szét a csapatait. Ezt sokszor túlerővel próbálja kompenzálni a játék, de hasztalan: én könnyedén kifejlesztem minden egységemet általában még bőven az első komolyabb ütközet előtt. Emellett véletlenszerűen (és céltalanul) hajlamos varázsolgatni is ellenem, ezzel elpazarolva a manát. Néha azért működik valamelyest; például, ha egy bányát akarok elfoglalni tőle, akkor MINDIG ráküld a foglaló csapatra egy-egy varázslatot, de második csapás szinte sosem jön, egy meg nem ér magában semmit, legfeljebb bosszant.

Egy Lich karakterlapja: alul egy rövid leírás, hogy mi/ki is ő, jobbra a statisztikák, balra pedig a kép. Ezeket a karakterképeket egyszerűen imádom: gyönyörű részletességgel és stílusosan vannak megrajzolva.

Apropó, nyersanyagok: a játékban öt van belőlük. A legfontosabb az univerzális alapanyag az arany. Ebből lehet építeni, hadsereget venni, boltban vásárolni. A maradék négy a mana: minden fajhoz tartozik egy-egy. Varázslatokból öt különböző szint van (az ötödiket csak mágus főhős használhatja). Az első kettőhöz elég általában a saját mana, magasabb szintűekhez viszont már többféle kell.

Nagyon szemét húzás az ellenfél fővára környékén elfoglalgatni az erőforrásokat, de hatékony: lehet az ellenfélé a térkép 90%-a, ha a bányák a felett nem ő rendelkezik, akkor bizony pórul jár.

Ha már mana: a játékban igen fontos szerepet kap a mágia használata. Különböző tekercsek, mágusbotok és a fővárosban kifejleszthető varázslatok döntőek lehetnek. Néha talán túlzottan is. Ugyanis ha minden rendelkezésre álló mágiát felhasznál a játékos egyszerre (könnyen megoldható, ha elég régóta tart az adott pálya), akkor a legbrutálisabb főellenfeleket is el lehet intézni egy karcolás nélkül. Sajnos a varázslatok terén nincs tökéletes egyensúly: a démonok és az élőholtak szinte csak átkozni tudnak, saját csapatuk erősítésére nincsen mágiával lehetőség. Ennek hátránya különböző létesítmények ostromakor (romos épületek, várak, fővárak, stb.) jön elő: az emberek és a törpék ilyenkor fel tudják magukat védővarázslatokkal szerelni és jelentősen megerősítve eshetnek az ellennek, addig a démoni és az élőholt csaptok maximum a talált italokra és tekercsekre hagyatkozhatnak, hiszen az ilyen erődítményekben állomásozó csapatokra nem lehet varázsolni.

A játék introja.

Ha már erődítmények: a Heroeshoz képest jelentősen egyszerűbb. Nincsenek várfalak, ostromgépek, őrtornyok. Ugyanúgy nyílt mezei ütközet, csak éppen az ellenfélre nem lehet előtte varázsolni és – erődítménytől függően – bónusz védelmet kap. Illetve itt a kezdő főváros nem egy a sok város közül, hanem A VÁROS, így nagybetűkkel. Kap alapból egy brutális védnököt, aminek a leverése (brutális csapat és védőitalok és -varázslatok nélkül) közel lehetetlen, normálnál gyorsabban gyógyulnak az egységek, nagyobb védelmet kapnak benne, csak itt lehet varázslatot fejleszteni és építkezni, illetve a főváros elvestése azonnali vereséget jelent. (A meglevő csapataid felett az MI átveszi az irányítást, ha többjátékos módban kapsz ki.)

A törpék elkaptak egy birodalmi területfoglaló-csapatot. Ez utóbbiaknak esélyük sincs a menekülésre.

Ha már az építkezést szóba hoztam: van három „egyéb” kategóriás épület, ami mind a négy félnél megtalálható: Céh (tolvajok képzését teszi lehetővé), Templom (a várakban az egységek pénzen való gyógyítását és újraélesztését teszi lehetővé) és Mágustorony (varázslatok fejlesztését teszi lehetővé). Az össze többi épület az egységek fejlesztését szolgálja: az csapatba besorolt szörnyek és katonák is szintet lépnek elég csata megvívása után és továbbfejlődnek. Lénytől függő a lehetséges fejlődési irány. Pl. a démonok vízköpője (gargoyle) csak két fejlettebb típussal bír, addig a pl. a birodalmiak alap gyalogosának négy további fejlődési szintje van, ami többfelé ágazik kétszer is. Minél magasabb szintű egy-egy lény, annál drágább a továbbfejlődéshez szükséges épület felépítése.

A birodalmiak nagyon berágtak valakire...

Mint látható, nagy hangsúly van az egységek fejlesztésén. Nem véletlen: itt – a Heroes sorozattal ellentétben – nem lehet halmozni a csapatot. Egy csapatban hat hely van, ebből alapból négyet lehet betölteni, a maradék kettő kihasználásához meg kell venni a megfelelő képességet a hősnek szintlépések alakalmával. Ebből egyet elfoglal a hős maga, marad tehát – fejlett vezetővel számolva – öt hely. Ennyi lényt vihet magával az ember maximum, egy helyre egy darab mehet ugyanis, ha kettőt akarsz ugyanabból, akkor az már két hely. Plusz minden félnek vannak nagy egységei, amik két helyet foglalnak. Így aztán gyakorlatilag lehetetlen minden típusú egységet tartani egy-egy csapatban, a taktikázás legjava a döntés, hogy mit fejlesszen (épületet bontani nem lehet, a döntés végleges) a játékos és – ha elágazik a fejlődési „fa” – milyen irányban. Sajnos ez egyben be is határolja a lehetőségeket: a játék elején kapásból dönteni kell, mégpedig az adott pálya ismerete nélkül. Ha az ember később jön rá, hogy rosszul döntött, akkor már nem tud módosítani. Olcsó egységek tömeggyártásának meg nincs értelme ugye, tehát egy hibás döntést nem lehet a mennyiséggel kompenzálni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a csaták alatt nem lehet mozogni, nincs felvonulási tér, mint a Heroesban, hanem csak támadni (három típus van alapvetőleg: a közelharcos, aki csak a közvetlen előtte levőket ütheti, a távharcos, aki bármelyik ellenfelet támadhatja és a mágus, aki minden egységet támad egyszerre), védekezni (duplázza az adott körre az egység páncélját) és várni (az egység a kör végére kerül, akkor jön majd) lehet. Ezt én kapitális baklövésnek tartom, hiszen így alig van lehetőség a csaták közbeni taktikázásra. Persze lehet játszani, hogy egy erős közelharcossal szemben álló lényemet védekezésre utasítom, a többivel meg agyonverem a harcost, így mindenki élve jön ki. De akkor is: ez így nagyon vérszegény, és gyakorlatilag értelmetlen: hacsak nem két, egymással közel azonos erejű fél áll szemben a harcmezőn, akkor a harc a kezdés pillanatában el is dőlt. A csatán belül nem lehet varázsolni, maximum a hős tud két tetszőleges tárgyat használni. Ezek ugyan változtathatnak az összecsapás kimenetelén, de ez is csak akkor áll, ha nagyjából kétesélyes a csata. Az ütközetek eredménye így lényegében még azok kezdete előtt dől el: kinek van jobban fejlesztett csapata, ki varázsol erősebben, kinek van több itala.
Viszont meg kell hagyni, hogy bár statikus a rendszer kissé így, mégis eredeti ötlet valamelyest. A Disciplines 3 ellenben egy szégyentelen Heroes lenyúlás: dettó átvették a harcot a Heroes of Might & Magic sorozatból, ráadásul rosszul kiegyensúlyozva.
Egyjátékos módban azonban a gép nagyon ritkán képes egy értelmes taktikát kivitelezni. Általában csak foglalgat és várja, hogy megtámadjam. Így aztán – gyakorlatilag nehézségi szinttől függetlenül – a hadjáratok nagyon könnyűek. Maximum az időhatáros pályák okozhatnak gondot (ahol X kör eltelte után megindul az ellenfél, hogy agyonverjen), ahol előfordulhat, hogy a csapatot nem tudja az ember eléggé kifejleszteni.

Egy démoni csapat adatlapja. Könnyen átlátható és stílusos.

Egyébként, ha már szóba került a foglalgatás, a bányák elfoglalása sajátosan van megoldva és teljesen hangulatosan. Nem magát a nyersanyagforrásokat foglalja el a játékos, hanem a földet. A várak elkezdik átalakítani a körülöttük levő területet, attól függően, hogy milyen fejlettek és hány darabot birtokol belőlük a játékos. Illetve külön területfoglalásra specializálódott hős is van, aki ugyan lényegében alkalmatlan harcra (egy egységet vihet magával), viszont egy-egy rúd letűzésével át tudja alakítani a terület egy kis részét. Ez azonban épp elég, ha pont egy bánya mellé tűzzük le. Ez módszer nemcsak újszerű, hanem hangulatos is: ha jól csináljuk, akkor a kezdetben tarkabarka táj a pálya végére teljesen idomul a saját fajunkhoz.

Játék közben...

Összességében egy hangulatos játékról van szó, ami nálam előidézte a „csak még egy kört” szindrómát. Hangulatilag, történetileg köröket ver a Heroesra, azonban taktikai mélységében messze elmarad tőle, a buta MI pedig szinte kiirtja a kihívásnak még a nyomait is az egyjátékos módból. Mégis, egy próbát a sok szapulásom ellenére is bőven megér, ha még nem találkoztál vele..

Neighbours From Hell

Viszonylag ritka a humorra építő játék. Nem azt mondom, hogy kihalóban van, de ha összehasonlítjuk a számukat a háborúkat szimuláló FPS-ekével, akkor mindjárt nyilvánvaló lesz a helyzet. Végül is valahol érthető: a humor kétélű fegyver. Ha erőltetik, ha egy adott szitura feltétlenül rá akarnak húzni egy poént, az általában inkább lesz fájdalmasan pocsék, mint vicces.

Itt viszont szerintem jól el van találva az egész tálalása. A komolytalanul, karikaturista stílus önmagában is ad egy vidám alaphangulatot az egésznek, mégis igényes. A játékmenet lényegében lecsupaszítható egyszerű ügyességi feladványokra. A feladatunk ugyanis minden pályán az, hogy a "kedves" szomszédot az őrületbe kergessük mindenféle csínytevéssel. Persze, ha elkap az nekünk fájni fog. Nagyon. Így azon kívül, hogy hatékonyan kell "csapdákat" elhelyezni, még kerülgethetjük is őkelmét. ÉS ugye a csapdák elkészítése is időt igényel. Ráadásul a szomszéd képes és lenyugszik egy idő után. Ugye, hogy ez tűrhetetlen? Nos, pont ezért érdemes (főleg a maximális pontszámra hajtóknak), úgy időzíteni a csapdákat, hogy lehetőleg egymás után sétáljon beléjük.

Bár a csínyek ötletesek, mégis monotonná válik az egész a végére. Ennek elsődleges oka, hogy a helyszínek ismétlődnek időnként és többször is járunk ugyanott vagy éppen kell elsütni ugyanazt a poént. Ez így egy idő után önismétlő lesz, ami képes megölni a játék végére a hangulatot.

Apropó, sztori: hősünk egy kandi-kamerás műsor sztárjaként megy a szomszéd idegeire. A történet nagyjából ennyi. De nem is kell több: a játék humoros, ötletes és remekül el lehet vele ütni pár szabad percet. Nem kiváló vagy örök emlékű darab, de határozottan jó.

hivatalos bemutató videó

Crystal Caves

A legeslegelső játék, amivel játszottam valaha. Igaz, nem a megjelenésekor (akkor, 1991.-ben még csak három éves voltam), hanem évekkel később '95-'96 környékén talán. Akkoriban még nem volt számítógépünk sem, de anyám tanár és az iskolának volt egy kellemesen felszerelt számítógép-terme informatika oktatáshoz. Na most, ezeket a gépeket nyárra haza lehetett hozni a tanároknak, lévén ott úgysem kellett és biztonságosabb is volt így, mint a város széli iskolában hagyni üresen hónapokig. Ez a játék volt rajta többek között és én hihetetlen módon rákaptam: előfordult, hogy napi 8 (!) órát töltöttem ezzel otthon a képernyő előtt, csak enni mentem ki. Ha meg ki akartak zavarni a szüleim, hogy ugyan mozogjak már kicsit, hihetetlenül mérges tudtam lenni és alig vártam, hogy visszamehessek. :)

Ma már fel nem foghatom, mi kötött le ebben a játékban annyira, hogy összességében több száz órát (!) áldoztam rá. Három epizódból áll az egész:

1. The Troubles with Twibbles (ennek a nyitóképe látható kicsit feljebb)
   
2. Slugging it Out
3. Mylo versus the Supernova

Az első megjelenésétől kezdve ingyenes, shareware verziójú volt. A másik kettőért már fizetni kellett. Más történeti háttér és pályák vannak az epizódokban. Persze nem kell itt tolkieni magasságokra gondolni: az első rész története nagyjából az, hogy van a bányász főhősünk, Mylo Steamwitz. Hogy meggazdagodjon és elérje álmait, elmegy egy másik bolygón levő bányába, hogy az itteni kristályokat összegyűjtve eladja őket és így vagyonra tegyen szert. Nagyjából ennyi. De nem is ez a lényeg, sokkal inkább az ötletesen megoldott ügyességet és minimális gondolkodást egyaránt igénylő pályák, amikbe bizony még ma is be lehet feledkezni. Grafika a DOS korszakban jónak számított, mai szemmel meg értelmetlen megítélni.

rövid videó az egyik pálya végigjátszásáról

Letöltés:

The Troubles with Twibbles
Slugging it Out
Mylo versus the Supernova

DOS rendszerre tervezett játékról lévén szó ugye nem áll szóba modern operációs rendszerekkel és hasonló nyalánkságokkal. Ezért a kipróbáláshoz szükséges egy DOS-emulátor program. Nekem a DOSBox vált be. A jelenlegi legújabb verzió ingyenesen letölthető innen.

Doom II: Hell on Earth

Mit is keres itt egy 1994-es évjáratú játék? Nos, mivel idestova egy hónapja nem frissült a blog, és mivel egyelőre nem haladtam előre semmivel, amiről itt írni is akarnék, ezért előszedtem az eddigi életem során végigjátszott játékok listáját és szépen elkezdek írni róluk, kezdve a legelején. És ez van a legelején. :)

1994-re az id Sofware már szerezett magának "némi" hírnevet, többek között pont a Doom első részével, illetve a Wolfenstein 3D című játékkal (1992.), amit az első FPS-nek tekinthetünk.

A Doom 2 lényegében az első rész továbbfejlesztett változata: nem tartalmazott semmilyen téren igazán újdonságot: a grafika, a technológia, a játékmenet gyakorlatilag ugyanaz maradt, viszont mivel ez a rész jóval nagyobb pályákat tartalmazott, így valamivel növekedett a gépigénye is. Mai szemmel nézve valószínűleg kiégeti a Crysis-féle csili-vili grafikához szokott játékosok szemét, de akkoriban ez abszolút csúcsnak számított. Én négy évvel megjelenése után, 1998 környékén találkoztam ezzel a játékkal először és az elsők között volt, amiket valaha végigvittem. A történet nem volt nagy szám (állítsd meg egyedül a pokolból előjövő démoni hadat), mégis élveztem: tekintélyes kihívást nyújtott. Annyira, hogy először a játék utolsó pályáit kénytelen voltam csalással végigjátszani (sosem voltam egy reflexbajnok, meg tízévesen nagyjából letojtam, hogy csinálom végig, csak sikerüljön végre). Később azért sikerült Isten-mód nélkül is végigcsinálni, de pofátlanul húzós volt. Tavalyelőtt az egyik gimnáziumi gépen ráleltem egy telepített, full verzióra. Rögtön haza is hoztam és nosztalgiáztam egyet vele. Bár ma már általában kerülöm az FPS műfajt (kevés tud lekötni), de ez van akkora klasszikus, hogy megérte beleölni még manapság is pár órát.

videó a játékból

Sárkányölő

A Sárkányölő 2003-ban indult el, ezzel az egyik első böngészőből játszható játékok egyike volt. Egy regisztrációval négy karaktert indíthat a játékos. A karaktereknek csak a nevét és a faját (ember, tündér, törpe). Aztán mehet is a játék. A lényege a dolognak, hogy adott időközönként kapsz egy-egy pontot, amit kalandozásra költhetsz. Ez abból áll, hogy rákattintasz a kalandozásra. A gép véletlenszerűen sorsol neked egy ellenséges szörnyet (szintenként 5-6 féle van), majd összeveti a te képességeiddel az ellenfélét és kidobja a végeredményét a csatának. Minden csata egy-egy történettel van körítve. Később lesz olyan hely, ami zárva van előled, így tolvajkulcsot kell enni, hogy sikerrel kalandozhass mindenfelé. Minden sikeres harc után tapasztalatot kapsz, a harcot kísérő történettől függően pénzt is. Illetve időnként tárgyakat is találhatsz. A pénzből felszerelkezhetsz a boltban. A vértezet és a fegyver mellett lehet venni - igaz csak ritkán - tulajdonságnövelő italokat, különböző erősítő köveket, kristályokat. Ha pedig nagyon keménynek érzed magad, kihívhatsz hasonló szintű más játékosokat. Aztán ha elég tapasztalatot gyűjtöttél jön az új szint, új tárgyakkal, történetekkel, ellenfelekkel.

Ez eddig szép és jó, csak a baj az, hogy a játék felett eljárt az idő már. Nem grafikailag értem, olyan nincs is az ilyen játékoknak általában, legfeljebb illusztrációként szolgáló állóképek - hanem játékmenetileg. Az elején, amikor még új az egész, amikor szinte minden szinten kapsz új funkciót, remekül el lehet vele lenni. Ráadásul minimális időbefektetést igényel naponta. Viszont ötvenes szint elérésével külső létsíkokon kalandozol. A baj ott van, hogy ezekből csak tíz van, így a történetek innentől tíz szintenként ismétlődnek. Az új cuccok is elvesztik a varázsukat: semmi "extra", különösen érdekes nincs abban egy idő után, hogy egy új fegyver 36 helyett 37 erőt ad. Nincs a játékban lőfegyver (íj például) vagy éppen varázslat. Nincsenek szövetségek sem, az egymásra vadászás meg az elején poén, de amikor 91-as szint körül (momentán ennyi a karakterem) már csak 3-4 veled egyszintű játékos aktív, akkor kicsit unalmassá válik mindig ugyanazokat leverni, vagy ugyanazoktól kikapni.

Röviden: el lehet vele lenni egy darabig, nem igényel sok időt. De ha már ilyesmit akarsz, van ma már messze tartalmasabb, jobb böngészős szerepjáték a neten. Például a Végzetúr, hogy maradjunk a Beholder Kiadónál. Igen, ott előnyt kap, aki fizet és prémium tag lesz (ilyen a Sárkányölőben nincs, ez teljesen ingyenes), de tapasztalatból mondom, hogy az "ingyenélők" is kiválóan elszórakozhatnak, nem lesznek kirekesztve.

Ha ennek ellenére teszel a Sárkányölővel egy próbát (egy darabig jól el lehet vele lenni, veszteni meg nem veszthetsz semmit), akkor erre fáradj: www.sarkanyolo.hu

GemCraft - Chapter Zero: Gem of Eternity

Flashjátékok. A casual játékosok Mekkája. Általában öt perc alatt megunhatók/kijátszhatók és felejtősek. De nem ez.

Besorolás tekintetében a tower defense kategória igen népes táborát gyarapítja. Minden ilyen játék ugyanazokat az elemeket tartalmazza jellemzően. Mindig van egy központi valamid (erőd/ház/mágustorony/hamburgeres bódé), amit - különböző őrlények/eszközök idézésével/építésével - meg kell védened a gonosz ellenséges hordáktól, akik jól látható, fix útvonalon érkeznek. Ezek az elemek megtalálhatók a GemCraft-ban is.

A világtérkép. Ha egy harctér fölé visszük a kurzort, részletes információkat láthatunk az adott pályáról.

Hogy akkor mi benne a különleges? Egyrészt itt nem egy-két pálya van, hanem több tucat, mindegyik jól felépítve és a többségük más-más taktikát követel. Ezen túlmenően itt a védekezést különböző hatású ékkövekkel és azok kombinációival oldhatjuk meg. Mindegyiknek van támadóértéke, de a speciális tulajdonságok különböznek: van itt mérgező, elektromos sokkot osztó, lassító, páncéltörő és egyéb specialitású ékkő. Ezek kombinálása kiváló lehetőséget ad a taktikázásra, ami bizony elengedhetetlen a győzelemhez a későbbi pályákon. A játék ugyanis nem könnyű.

Megtanulható képességek. Szintenként 5 pont nem sok, de képesség-pontok bármikor újra eloszthatók, így alkalmazkodni tudunk egy-egy pályához. A jobb felső sarokban levő korlátozás elkerülése végett az Armor Games honlapján érdemes játszani a játékot. (Ezt linkeltem be.)

Szintén ügyes húzás a szintfejlődés beépítése: a szörnyek gyilkolásáért kapott tapasztalatot felhasználhatjuk a manánk növelésére (egyben szolgál életpontként - elfogy => kampec - és univerzális fizetőeszközként - csapdák/tornyok építése, ékkövek idézése, stb.), egyes ékkőtípusok erősítésére, páncélzat kialakítására (a mágustornyot elérő szörnyek kevesebbet sebeznek), miegymásra. Plusz ahogy szintet fejlődik a játékos, úgy nyílnak meg a különböző játékmódok. Ebből tudomásom szerint 12 van, 9 amelyik minden pályán elérhető és három speciális:

Normal: Jönnek a szörnyek, gyakd le őket! Semmi extra. Ezt a módot kell először megcsinálni egy-egy pályánál, a többi játékmódot csak ezután lehet elérni. (nincs feltétele)

Sudden Death: Ha egy szörny is eléri a játékos tornyát, az azonnali bukást eredményez. (8. szint)

Endurance: Húzd ki minél tovább. A hullámok folyamatosan jönnek (egyre erősebbek), amíg csak ki nem irtanak. Elvileg 510 hullámot ír ki az ilyen pályák végén, szóval elvileg az az összes, de egész egyszerűen lehetetlen odáig kihúzni, nekem eddig még az ötvenedikig sem jött össze. (16. szint)

Heroic: 20%-kal több és 40%-kal erősebb szörny jön. Óriás szörnyek nem jönnek, de cserébe plusz két hullámot kell kibírni. (24. szint)

Swarm: Csak swarm típusú hullámok jönnek (értsd: gyenge szörnyek jönnek, de iszonyatosan nagy mennyiségben). 60%-kal több szörny jön a Normal módnál. (32. szint)

Time siege: Normal mód, csak ezúttal időre. Ha az idő lejártáig nem fejezed be a pályát, buktad. Emiatt szinte minden hullámot korábban kell behívni, így a hullámok egymásra torlódnak, ami az utolsó hullámoknál már elég masszív tömeget eredményez. (40. szint)

Bleeding Edge: 60%-kal több szörny 80%-kal több életponttal minden hullámban. Óriás szörnyek nem jönnek, de a Normal módhoz képest négy hullámmal többet kell túlélni. (48. szint)

Carapace: Csak páncélos szörnyek jönnek, brutálisan megnövelt páncélzattal és a Normal módhoz képest duplázott mennyiségben, de csökkentett sebességgel. 6-tal több hullám jön. Tapasztalatom szerint piszok nehéz játékmód. (56. szint)

Arcane: Normál módhoz képest 80%-kal több szörny duplázott életponttal. Óriás szörnyek itt sincsenek, de 8 hullámmal többet kell túlélni. És ha ez sikerül is, a végén elindul feléd egy Arcane Guardian, ami ugyan csigalassú, de iszonyatos mennyiségű életponttal és páncélzattal rendelkezik, és ha eléri a tornyodat, akkor csak több ezer pontért lehet pálya kiindulópontjára visszaűzni, ha nincs ennyid, buktad. A legnehezebb játékmód. (64. szint)

A három spéci mód:

Arcane Guardian level: Külön pályákat jelent, amiken nincs más játékmód. Először le kell győzni a szörnyeket, de mielőtt az utolsót is levered, le kell rombolni az Arcane lock nevű épületeket. Ha ezt nem teszed meg, a szörnyek elpusztulása után ezek aktiválódnak és azonnal megölnek. Ha megteszed, akkor érkezik egy Arcane Guardian (több tízezres életponttal és gyakorlatilag sérthetetlenséget adó páncélzattal) és egy rakás segítőszellem. Ez utóbbiak kiirtásával az Arcane Guardian páncélzata lecsökken, így legyőzhetővé válik. Egy-egy ilyen pálya egy-egy területről a kijárat, felfogható boss-fightnak is.

Gem of Eternity level: A játék utolsó pályája, saját játékmóddal, ami hasonlít az Endurance módhoz, annyiban, hogy a szörnyek végtelen számú hullában érkeznek. A lényeg, hogy 7 darab hetes szintű ékkövet kell a pálya közepén levő Gem of Eternity-re dobni, hogy megszerezhesd. Ha ez sikerül, az azonnali győzelmet jelen és ez megnyitja a Beyond Corruption játékmódot minden normál pályán.

Beyond Corruption: Minden pálya kezdetén kapsz 6 darab ötös szintű ékkövet, azokon túl, ami alapból járna. Ez ugye elég nagy előnynek tűnik, de szükség is van rá. Ez a játékmód ugyanis rendkívül nehéz. Normál módhoz képest duplázódik a szörnyek száma, ráadásul életpontjaik száma az eredeti értéknél 150%-kal nő. Óriás szörnyek nincsenek itt sem. Viszont legalább 10 hullámmal többet kell túlélni. Azért írom, hogy legalább, mert ilyen módban elért győzelem után 2-vel nő a ráadásnak érkező hullámok száma.

Tudnék még mit írni, de minek? Ennyiből mindenki el tudja már dönteni kell-e ez neki vagy nem. Én javaslom a kipróbálását, mert hangulatos és jó játék, bár elég időrabló. (Menteni lehet, szóval nem kell - nem is lehet - egy szuszra végigjátszani.)

Link a játékhoz. / To play this game, click here!


A legelső pálya végigjátszása.

Dark Messiah of Might & Magic

Might & Magic. A pc-s veteránoknak egy patinás és igencsak jól csengő sorozatnév ez a szerepjátékok (szakrövidítéssel RPG-k az angol 'Role Playing Game' kifejezésből) terén. Én nem játszottam az elődökkel (pár hete megszereztem őket a Vateráról, szóval csak idő kérdése), de cikkekből/netes videókból megismertem őket, amennyire így meg lehet. Így teljes biztonsággal merem állítani, hogy a játék világát, környezetét leszámítva, nem sok köze van az elődökhöz. Ez ugyanis körülbelül 90%-ban akciójáték; az RPG-s vonás lényegében kimerül a főszereplő fejlesztésében, de erről majd később.

Aki ezt elfogadja, az viszont kiválóan fog szórakozni, ez szinte garantált, köszönhetően az egyszerű, ám mégis dinamikus és rendkívül élvezetes harcrendszernek. Egy gombbal ütsz, egy másikkal védekezel (konfigurálható; én a két egérgombra raktam), ha pedig nyomva tartod a támadást, akkor erős ütést vihetsz be. Ha pedig rövid idő alatt sokat harcolsz, akkor betelik az 'adrenalin-mutató' és egy különösen erős támadást vihetsz be egy erős ütéssel, mely legtöbbször azonnal öl. Emellett lehet rúgni, ami ugyan nagyon kicsit sebez, de eltaszítja az ellenfelet, akivel így különböző "balesetek" történhetnek: tűzbe esve meggyullad, fölnyársalódik pár kiálló tüskére, ellöki a mögötte levőt, szakadékba zuhan, stb. Emellett eltörhetsz állványokat, áldást zúdítva ezzel a gyanútlan ellenfeled nyakába néhány láda vagy hordó formájában, olajos flaskákat boríthatsz földre vagy az ellenre és gyújthatod meg bármilyen tűz alapú támadással. Röviden: teljesen kihasználhatod a környezeted az ellenfeleid elpusztítására, és pont ez tesz minden egyes összecsapást újdonsággá és kihívássá és menti meg a játékot az unalomba fulladástól és teszi mindvégig élvezetessé. Ehhez garancia a még mindig kifejezetten szép grafika - ami a rohamosan fejlődő technika mellett kifejezetten jó teljesítmény egy hároméves játéktól - és a mára már szinte legendás Source Engine, amely a játék fizikájáért felel, méghozzá kiváló eredménnyel.

A játékos által elszabadított hordók két másodpercen belül belökik az elülső orkot a tűzbe, aki így ropogósra sül...

A játék emellett Magyarországon 18+ besorolással kapható. Ebben lehet némi része a párbeszédek jellegének is, de a legfőbb ok valószínűleg épp a harcrendszer: el lehet felejteni, az ütésre 'porzó' (Medal of Honor: Allied Assault óta divatba jött) ellenfeleket: itt harc közben bizony vér folyik, sőt megfelelő támadás esetén akár megcsonkíthatjuk vagy akár ketté is vághatjuk az ellenfelet, ami azért nem túl gyakori az akciójátékokban sem.

Az orkok nem kifejezetten a legjobb barátaink...

Mint a bevezetésben említettem, a szerepjáték része a programnak kimerül a fejlődésben. Ez azonban nem a hagyományos "leölöd a szörnyet > tapasztalatot kapsz > szintet lépsz" alapon megy. Az ellenfelek elpusztításáért önmagában nem kapsz pontot, így ahol lehet, nyugodtan ki is kerülheted őket - ez 'hardcore' nehézségen már életmentő lehet. Pont a megoldott feladatokért jár, de itt nincs szintlépés, így a kapott pontot azonnal el is költheted valamilyen tulajdonságra, képességre, vagy varázslatra. Ezzel a módszerrel erősen behatárolt a pontok száma, így már a legelején érdemes eldönteni, hogy tűzlabdát hajigálnánk; sunnyogva, csendben ölnénk vagy terminátorként berombolva osztanánk a halált szívesebben. "Mindenből egy kicsit" alapon nem érdemes fejlődni, lévén, hogy a végjátékban csúcsra járatott képességek nélkül még a legkönnyebb nehézségi fokon is izzadni fogunk, mint jegesmedve a szaunában.

Ez rögtön három végigjátszást is feltételez, de emellé még mindenképpen megemlítendő a többféle végkimenetel, amiket most nem fejtek ki; nem akarom lelőni a "poént".

A többszöri végigjátszás alatt is élvezetes marad a szinte minden eseményt kommentáló narráció. Egyrészt a játék elejétől a játékost megszálló szellem cinikus, gonoszkodó és ironikus megjegyzései, ami humort visz a játékba, másrészt ennek ellensúlyaként a hús-vér varázsló Leanna megjegyzései, amelyek kötelességtudatra és segítségnyújtásra buzdítanak - és persze a gonosz elleni harcra.

Leanna

A többjátékos módról sokat nem tudok mondani, lévén nem próbáltam ki. Ami biztos, hogy legfeljebb 32 játékos csépelheti egymást online; ami a környezeti elemek kihasználhatóságának figyelembe vételével élvezetesnek hangzik.

Komolyabb ellenfélre bevetjük a nehéztüzérséget!

Amit én felrovok a programnak, az a rövidsége (manapság sajnos divat rövid játékidővel dolgozni, pedig mit nem adnék egy igényes. Baldur's Gate hosszával - és minőségével - bíró szerepjátékért), bár ez a többszöri újrajátszhatóság miatt még megbocsátható. A nagyobb gond a lineáris játékmenet: opcionális célból összesen négy van az egész játékban, és ebből csak kettő, ami befolyásolja a végeredményt. Bár végül is, hogy mint zárul a történet, azt úgyis az utolsó pillanatban dönti el a játékos. Illetve - bár ez már kukacoskodás - még élvezetesebb lenne az egész, ha az ellenfél is kihasználná a környezeti elemeket a harc során, erre viszont alig van példa.

Összességében egy rendkívül jó játékról van szó, amelyet csak egy paraszthajszálnyi választott el attól, hogy klasszikussá váljon - bár nekem valószínűleg így is az marad. Ráadásul ma már rendkívül kellemes áron beszerezhető, így aki még nem ismerte eddig, de felkeltettem az érdeklődését, próbálja ki. Megéri.