szökőkút a Trafalgar téren Eljött ez a nap is: évek óta szerettem volna eljutni a British Museumba, amely a világ egyik legnagyobb történelmi témájú tárlatának birtokosa. Ma pedig a British Museum és az Oxford Street, a vásárlók angliai paradicsoma volt a cél. Busszal mentünk a belvároson át. Útba esett a Trafalgar-tér is, ahol ekkorra már végeztek a felújítással, így működtek a szökőkutak is. Az ablakon keresztül csináltam róluk pár képet, mielőtt még elhagytuk volna. Elhaladtunk az Oxford Street előtt is egyszer. Volt ott egy rock-színház, a bejárata fölött egy tippre ötméteres Freddie Mercury szoborral. Az idegenvezető szerint nagyjából tíz éve játszák folyamatosan a Queen-ről szóló rockoperát a színházban, és még mindig sikerrel. Mit ne mondjak, én is szívesen megnézném egyszer, Queen rajongó lévén. Erre azonban nem kerülhetett sor sajnos.
British Museum egyik kiállított tárgya a sok ezer közül Végül egyszer csak megálltunk és a buszból kiszállva egyenesen előttünk ott volt a British Museum épülete. Nagyjából 75 000 négyzetméter kiállítótér és két kilométernyi, galériaként használt falszakasz. Impozáns adatok, de teljesen semmitmondóak, amíg az ember a saját szemével meg nem tapasztalja. Kívülről nem tűnt olyan nagynak, de a központi csarnokba lépve ez a véleményem rögtön megváltozott. A csarnokba a házunk - udvarostul - nehézség nélkül befért volna, nem is egyszer. Ezek után nem volt túl meglepő, hogy az idegenvezető minden csoportnak adott egy térképet a múzeumról, hogy el ne tévedjünk. Mint utóbb kiderült, erre bizony szükség is volt, különben a többszintes épület lépcsőrendszerén a büdös életben nem igazodtam volna ki. Kezdetnek végigslattyogtam a leghíresebbnek mondható egyiptomi tárlaton. Azonban itt olyan tömeg volt, hogy a legtöbb tárgyhoz csak kisebb közelharc árán lehetett odaférni, vagy várhattam a soromra. Sok gyerekcsoport is volt. Az angol iskolákban ugyanis havi (vagy kéthavi? - nem emlékszem pontosan) rendszerességgel kötelező programként szerepel a múzeumlátogatás. Hogy mennyibe fáj ez a sok múzeumlátogatás a szülőknek? Semmibe. Nagy Britanniában - néhány magánmúzeum kivételével - az összes múzeum teljesen ingyenes! Mi sem fizettünk egy árva penny-t sem a bejutásért.
A British Museum egyik bejárata, mi itt jöttünk ki. Hamarosan elegem lett a tömegből, így elindultam a közép -amerikai tálat felé. Aztékok és a területen élő más népek Cortez előtti élete ez egyik kedvenc történelmi témaköröm. (Cortez meg az egyik legutálnivalóbb történelmi személy számomra.) A tárlat nem volt nagy, de még ezt sem voltidőm alaposan végigböngészni. Megnéztem a tárgyakat, némelyiknél a szöveget is elolvastam, de csak itt el tudtam volna tölteni egy teljes órát, noha a múzeum egyik legkisebb alapterületű kiállításáról van szó. Levideóztam, amit tudtam, aztán átnéztem az észak-amerikai indiánokkal foglalkozó tárlathoz, de itt csak pár kép erejéig maradhattam: eljött a gyülekező ideje a főcsarnokban. Átfutott az agyamon, hogy le van tojva, keressenek meg, ha akarnak, én maradok, de végül inkább visszaindultam. Épületet elhagyni annyira még nem sajnáltam, mint a British Museumét. Három órát töltöttem benn, de semmire nem volt elég. Túlzás nélkül mondom: egy hét is kevés lenne mindent végignézni. Remélhetőleg pár napnál hosszabb időre is kijutok még Londonba, ha így lesz, a British Museum teljes tárlatának végigjárása az első helyen lesz a tennivalók képzeletbeli listáján.
Az emlegetett Mercury szobor. Igazából azon dobtam egy hátast, hogy nem is egy nyolcadikos érdeklődött afelől, hogy "ez meg ki?". A rockzene egyik legnagyobb atyaúristene; nincs két évtizede, hogy meghalt és felnövő generáció egy része még csak a nevét sem tudja már...A következő célpont az Oxford Street volt. A találkozóhely megbeszélése után szinte mindeki a ruha és a szuvenírboltokat rohanta meg először. Én a magam részéről csináltam egy képet az utca végénél álló rockszínházról és az ominózus Mercury szoborról. A fényképező ezután a tokjába került: egy rakás bolton nem sokat lehet fényképezni. Némi séta és keresgélés után megtaláltam a könyvesboltot, amit még otthon néztem ki magamnak. Előre be volt tervezve Clive Barkertől a Books of Blood novellagyűjtemény, ami magyarul nem kapható (sőt, Magyarországon még angolul sem nagyon láttam a boltokban). De mivel ezidáig semmi szuvenírt nem vettem, így maradt pénz a Christine-re Stephen Kingtől és a The Legened of Sigurd & Gudrún című Tolkien kötetre. Ezután még elkísértem anyámat pát üzletbe, majd mentünk is vissza a találkozóhelyre. Pár órával később már a szálláshelyen voltunk. Nagyjából éjfél körül feküdtem le, hogy eltöltsem az utolsó angliai éjszakát.
